Korossy-Khayll Levente munkáiban ember és természet szimbolikus kapcsolata jelenik meg. Akárcsak Gulliver az utazásai során, az ő emberei is hol az óriási növények között igyekeznek megtalálni a helyüket, hol ők magasodnak a zöld természet fölé. Ám a látványos és meseszerű ábrázolások mögött egy igen sérülékeny viszony tárul elénk. A művésszel a Knoll Galéria A növények és mi – avagy a plantropocén esélyei című kiállításán szereplő munkái kapcsán beszélgettünk. – Somogyi-Rohonczy Zsófia interjúja.

Somogyi-Rohonczy Zsófia: Mi motivál a munkád során?

Korossy-Khayll Levente: Gyerekkorom óta mindig azt mondták, jól tudok rajzolni, ami a kezdetektől fogva meghatározta az identitásomat. A gimnázium után végül biomérnök szakra jelentkeztem, ám ott nem értek pozitív megerősítések. Az volt a benyomásom, hogy én vagyok az a srác a csoportban, aki jól tud rajzolni, szakmai területen viszont „közepes”, szóval nem különösebben kreatív. Később a munkahelyemen is úgy éreztem, nem tudok fejlődni, de még viszonylag fiatal vagyok ahhoz, hogy visszaváltsak arra a területre, ami mindig pozitív visszajelzésekkel árasztott el. Elmentem egy rajzi előkészítőre, és ott ismét megkaptam ezeket a megerősítéseket. Fél év után azt mondta a tanárom, hogy próbáljam meg a Képzőt (Magyar Képzőművészeti Egyetem – SRZs). Fel is vettek rögtön, és akkor már nem feltétlenül én voltam a „rajzos gyerek”, de hamar elkezdtem kitűnni. A képzés öt évére felépítettem magamnak egy programot, aminek a végcélja az emberi alak akadémista sztenderdeknek megfelelő ábrázolása volt.

SRZs: A kortárs művészeti életében az absztrakt erősen jelen van. Téged nem vonzott ez a világ?

KKL: Számomra az absztrakt képek a figurális képek egyszerűsített verziói, mivel a figurális festmény váza ugyanúgy absztrakt elemekből áll össze, csak még rárakódik egy ábrázoló réteg is. Az ábrázolás pedig gyakran a legkülönfélébb festészeti effektussal és gesztussal jön létre. Az absztrakt kép erényeivel tehát jó esetben egy ábrázoló kép is rendelkezik. Szóval nincs bennem kielégületlenség ebben a tekintetben. Olyan képeket akarok létrehozni, amik se nem fotók, se nem tipikus festmények. Olyan dolgot akarok megjeleníteni, amit nem lehet lefotózni a külvilágban. Mindeközben pedig olyan festményeket alkotni, melyek új nézőpontot adnak. Valószínűleg a varázslatosság éppen ezért kerül be a realisztikus világomba. Élvezetes olyat ábrázolni, ami a fizikai világnak vagy a fizikai korlátoknak nem megfelelő, a valóság átalakításával olyan képet alkotni, ami a valóságos tapasztalatokat meghazudtolva a valóságnál izgalmasabb világot hoz létre.

SRZs: A növények és mi – avagy a plantropocén esélyei című kiállításon két sorozatod is szerepelt. Az egyiken uralni, a másikon megóvni akarta az ember a természetet. A disztópia vagy az utópia áll közelebb hozzád?

KKL: Ezek szimbolikus kompozíciók: a Felemelkedés az emberiség múltjáról szól, a Fennmaradás pedig a jövőjéről vagy a jelenéről. Az előbbi azt taglalja, hogy az emberiség hogyan és milyen viselkedés következtében tört ki a többi élőlény sorából, és miként vált az agresszív, terjeszkedő viselkedés következtében uralkodó fajjá a Földön. Sokak szerint ez a férfiak fizikai, pszichológiai meghatározottságából adódó viselkedésének következménye, és egy patriarchális világ tükre lehet. Ezzel szemben a gondoskodás egy női minőség. Ezért jelennek meg a Felemelkedés képein férfiak, a Fennmaradás képein nők. Az ember és természet viszonya megfordul a két sorozatban. A Fennmaradásban a természet már sivár, szemetes, disztópikus világként jelenik meg, ahol a hatalmas női alakok visszafordulnak, és próbálják menteni a menthetőt, ami nyilván a saját fennmaradásunkhoz is szükséges, mert természet nélkül nem tudunk létezni mi sem.

SRZs: Biomérnöki képzettséged miatt egy művészeten túli nézőpontod is van az ember és természet viszonyáról. Ez mennyiben határoz meg téged?

KKL: Vidéken nőttem fel állatok között; a biomérnöki szakmai pályaválasztás nem hirtelen döntés volt, a zöld nézőpont meghatározta már korában is a gondolkodásomat. Szeretem az állatokat, és igénylem, hogy zöld környezet vegyen körül. De nem ezért indultam a festészetben is zöld irányba. Inkább azért foglalkozom a zöld témákkal, mert ezt tartom a legfontosabbnak. Úgy gondolom, rövid távú jövőnket is meghatározza ez a kérdés. Nem dédelgetek olyan ábrándokat, hogy hatalmas hatást érek el a világban, ha ezzel a témával foglalkozom a műveimben. Viszont úgy gondolom, alkotóként érdemes olyan témával foglalkozni, ami jobb irányba viszi a világot. Mostanában kezdett el foglalkoztatni a mesterséges intelligencia kérdése, ami talán még rövidebb távon határozhatja meg a jövőnket, mint a klímaválság.

SRZs: Számodra meghatározó téma a környezet és ember viszonya, de mennyire fontos kérdés ez a művészeti életben?

KKL: A művészeti világban nemcsak nagyon sokféle témával foglalkoznak, hanem a művészek is sokféle módon alkotnak. Kisebb divatok vannak, megjelennek irányzatok, de nem egy átfogó irányzatról beszélünk, mint korábban. Ez valószínűleg az atomizálódó társadalmunk egyik válságtünete lehet. Az én válaszom erre az, hogy megpróbálok olyan nyelven megszólalni, ami sokak számára lehet ismerős, és sok embert érintő témákat boncolgatok. Ez persze nem ennyire fekete-fehér, mivel ezer más szempontnak kell még megfelelnie a munkáknak, de a szándék megvan. A régi mesterek munkái mellett a közösségi médián szoktam hozzám stílusban közel álló, kortárs festőket nézni, amikor egy új képen gondolkodom zöld vagy más témában. És hatalmas a merítés még úgy is, hogy ez az irányzat nem nevezhető mainstreamnek. De sajnos árnyoldala is van ennek. Nagyon érzem a hatását a mindent elárasztó virtuális ingereknek. Az egyik nap félbehagyott képem a következő nap már idegennek hat a közben beérkező vizuális hatások miatt. Mivel az élet már jórészt a virtuális térben zajlik, muszáj ehhez művészként is alkalmazkodni. Ha nem kellene online tartalmat gyártanom, biztosan nem lennék felhasználó az Instán, de így szinte azonnal beszippant, ha valami érdekeset látok. És bár nem szoktam sokat időzni, nagyon kizökkent a munkából.

SRZs: Van olyan irodalmi mű, ami inspirál a művészeti alkotásban?

KKL: Leginkább a próza vonz. Az érdekel, hogy megtalálom-e a közös pontokat saját magam és az író között; miben értek egyet vele, tudok-e azonosulni a világgal, amit felfest. Nagyon izgalmas egy kétezer éves irománnyal kapcsolódni. Éppen most vettem elő újra az Iliászt és az Odüsszeiát. Alapvetően a festészetemet is inkább a narrativitás jellemzi, nem pedig a személyesség, ezért sok hasonlóságot tudok felfedezni például az Iliász és az én alkotói módszerem között. Amikor festek, hasonlóan gondolom ahhoz, ahogy Homérosz leírja képekben, amit elképzel. Egy gesztusban megtalálom a párhuzamot azzal, amit ő megjelenít egy-egy leírásban. Izgalmas, hogy ezek a több ezer éves írások ilyen szempontból mennyire aktuálisak tudnak lenni az én alkotásaimban.