Gáspár Ferenc írása Az év novellái 2026 című kötetről

Az év novellái mindig olyan újdonság, amit repesve vár az ember, kíváncsian, hogy vajon kik kerültek be a válogatásba, és – irodalmi közhellyel élve –, mennyire „erősek” azok az írások, az írók mennyire vonzanak be minket, olvasókat képzeletük világába. Az új, a 2026-os talán még erősebb lett, mint a korábbiak, bár azokban is sok remek elbeszélést olvashattunk, mégis ebben, az idén megjelentben van több olyan is, amit később szívesen újra elolvas az ember. És ilyenkor a bőség zavarában nehéz is, hogy kit emeljünk ki, és kiről ne beszéljünk.
Kezdjük talán két olyannal, ami igazán szíven üti az embert.
Az egyik Jánoki-Kis Viktória Tiszavirág című novellája, a másik pedig Zsidó Ferenc Szag című kisprózája. Mindkettőben lassan bontakozik ki a történet, de már az elején megragadja az olvasót. A Tiszavirágban az első oldalon csak annyit tudunk meg az egyes szám első személyben író hősnőről, hogy kórházban van, és levelet ír valakinek. Ezt a levelet olvassuk mi is, pedig a tartalma rendkívül intim, és a feszültséget egy ideig a bántalmazó apa és tizenkilenc esztendős lánya közötti viszony tartja fenn. Nem tudjuk, miért kerültek a védőnő elé, és a lány miért nem tud beszélni, miért csak írásban kommunikál. Zsidó Ferenc írásának már az elején kiderül, hogy a család idősebbik fiát lángszóróval szinte ronggyá égették a harctéren, de a szanitécek lepedőben hazahozták, napjai meg vannak számlálva.
Jánoki-Kis novellájában sosem tudjuk meg, mi a nevük a szereplőknek, Zsidó Ferenc is leginkább a keresztnevüket használja. K. István az apa, K. Eszter az anya. Az anya szép lassan belebolondul fia elvesztésébe, nem bírja elviselni az égett hús szagát, még a fiú temetése után is ezt érzi, egészen addig, míg végül negyednapon felakasztja magát a szénapadláson. Jánoki-Kis Tiszavirágában kiderül, hogy az apa a lányát vádolja az anya halála miatt (talán féltékenységből, mert a lány az anyjával szerette nézni a kérészek egynapos virágzását a Tisza partján, kettőjük között intim volt a kapcsolat), most viszont gyereket vár apja barátjától. Az ő nevét ismerjük meg egyedül: Soós Zoltánnak hívják, negyvennyolc éves, és nem akarja a gyereket.
Most már tudjuk: a lány küretre vár, magzatelhajtásra. Az apa féktelen természete miatti félelmében már-már beleegyezik a beavatkozásba, a műtőasztalon fekszik, mikor végre megszólal, s hosszú idő után az első szó, ami elhagyja az ajkát ez: „megtartom”. A történet végén persze kiderül, hogy érettségivel, munka nélkül, szülei nélkül (a bántalmazó apát eltiltották a lányától) nincs sok esélye felnevelni, és már megvan az a kedves középkorú házaspár, akik gyermekét örökbe fogadják majd. Neki, a megszületendő gyermeknek szól a levél, részletezve a lelki fájdalmakat, az elképzelt abortuszt, amikor kiszippantják a már teljesen kifejlődött négycentis magzatot a méhből, szétszaggatva végtagjait, szerveit, hogy aztán elégessék a veszélyes hulladékokkal együtt.
Zsidó Ferenc elbeszélésének vége, ha lehet, még ennél is megrázóbb: a fiatalabbik fiú, K. Sándor szerelmes lesz, megnősül, beköltöznek a régi házba, kislányuk születik. A lányt Sándor édesanyja után szintén Eszternek nevezik el, s mikor a kis Eszter tízéves lesz, furcsa, émelyítő szagokat kezd érezni a házban. Az orrában. Nem eszik rendesen, sorvadozik. S ekkor „K. Sándor nagy akadozva előadta a háború idején történteket…”
Mindkét írás traumáról szól, s noha mindkettőben ott van a feloldás, a továbbgondolás lehetősége, mégis azt érezzük, nincs igazán kiút…
Ha már a nevek misztikus erejéről, a nevek által életre keltett személyek hátborzongató továbbéléséről van szó, meg kell említsük Miklya Luzsányi Mónika prózáját – Hetvenszer hétszer is –, melyben Jókai Mór édesanyja, Pulay Mária a főszereplő, s ebben az írásban jelenik meg az a két Lajosnak keresztelt kisgyermek, akik életben maradt bátyjaik, Károly, József és nővérük, Eszter után születtek meg, és sajnálatosan hamar elhunytak. Így amikor Mária újból áldott állapotba került, és felvetette, hogy a megszületendő gyermek megint Lajosnak kereszteltessék, férje, Ásvay Jókay József hevesen tiltakozott. Benyovszky Móric vitézsége lebegett a szeme előtt, így lett az újszülött neve Móric, és mint tudjuk, a kis Móric már életben maradt, szülei, kortársai és az utókor örömére. A mese viszont nemcsak erről szól, hanem a megbékélésről. Hogy az átkozott nő, a cemende képe, hogyan dicsőül meg Mária szemében, mikor megtudja, hogy Laborfavi Róza bújtatta a szabadságharc leverése után legkedvesebb fiát Borsodban, s ő „járta ki neki a kegyelmet is”.
Történelmi tárgyú novellát olvashatunk a kötet legidősebb szerzőjétől, Pruzsinszky Sándortól is, aki hajdani őséről, a magyar jakobinus mozgalomban résztvevő Pruzsinszky Józsefről írt kedves és mégis izgalmas elbeszélést. (A mogorva Pruzsinszky.) Pruzsinszkynek (talán az egykori visszaemlékezéseket olvasva) sikerült eltalálni azt a hangot, ahogy a hajdani magyarok beszélhettek, és ezt ámulatba ejtően természetes könnyedséggel hozza.
Van áltörténelmi novella is a könyvben, Hász Róberttől Pierre de Blois lovag utolsó kalandja címen egy parabolisztikus elbeszélés az örökké verekedő magyarokról, de oly szépen megírva, mintha egy korabeli Csipkerózsika-történetet olvasna az ember.
Ha már a szépségnél tartunk: szívet melengető Marosi Gyula …és a Finálé című írása, egy idős ember tájat, lányokat, Dunát és Bartókot magához (szívébe?) emelő lírai elbeszélése.
A másik doyen, Hegedűs Imre János írása szintén kedves – Valér, a néma pakulár –, a magyarok közé keveredett román legény története.
És meg kell említenünk Mezey Katalint is (Üres otthon). Ő szintén történelmi tárgyú írást közöl, az első világháború végén szüleit és húgait elveszítő fiú történetét, aki nem tudja, mit hoz a jövő, hová, milyen gyámapához kell költöznie, de van egy kertész a Népligetben, aki „tavaly egész nyárra felfogadta”, megtanította metszeni, kaszálni, ásni, ültetni. „Ő az egyetlen, akire reménykedve gondolt.”, akiben megbízhatott.
A kötet sokszínűségét mutatja több disztópikus elbeszélés. Ezek a nem túl távoli jövőben játszódnak, nem valami derűlátó forgatókönyvet festve fel. Ezek közé tartozik Horváth (EÖ) Tamás, Vörös István, Kötter Tamás prózája.
Költők ritkán jelentkeznek ütős prózákkal, gyakorló politikusok még kevésbé. Így aztán mindenképpen ki kell emelnünk Vörös Istvántól az Eső a sivatagban címűt, de ha lehet, még jobban tetszett Kürti László Csodagímje, melyben a szerző lírai magaslatokba emelkedve mutatja be kiüresedő korunk tömegemberének találkozását a szarvassal, a hajdani csodával, amelyik Hunort és Magort vezette az új hazába, ma viszont már csak egyszerű szarvasbika, csak éppen „jól néz ki” a buszból mobiltelefonnal lefényképezve.
Kelemen Hunor (van, aki e nevet nem ismeri?) Határvidéke pedig eleinte úgy tűnik, bárhol játszódhatna a világon, a feszültséget a folyó mellett egyedül élő férfi, és a néptelen tájban a távolban hirtelen feltűnő nő és haldokló párja közötti néma kapcsolat (?) jeleníti meg. Később – sajnos –, mindenre fény derül, a táj is konkrétabb lesz, az ország is, ám mégis felejthetetlen az indítás remeklése, amikor még nem tudjuk, hová, mivé fog fejlődni a furcsa hármas, mi lesz vajon a kibontakozás útja.
Végezetül, de nem utolsósorban: a humor. Amit sok korábbi antológiából hiányoltunk, az itt több írásban is megjelenik; a teljesség igénye nélkül például Gombás Katalin Instapapok című elbeszélésében, még erősebben és az egész cselekményt átszőve Majoros Sándor Piros, fehér, zöldjében úgy, hogy egy, a múlt század nyolcvanas éveiben zajló történetet tud elmesélni mikszáthi iróniával még azoknak is, akik már ebben az évezredben szocializálódtak, és soha nem hallottak Tito Jugoszláviájáról.
De a fergeteges humort, ahogy máskor is, Nagy Koppány Zsolt képviseli A masszázsszékkel. „Tudjuk, hogy -fotel, de a székely olyat nem mond.” Nem elég, hogy könnyesre röhögjük magunkat az egyszeri sznob székelyen (aki természetesen még annyit sem tud románul, hogy elolvassa és megértse a használati utasítást, és ezért elsőként az asszonyát ülteti bele – biztos, ami biztos –, és amikor kiderül, hogy a szék nemcsak kellemesen dögönyöz, hanem egy idő múlva fájdalmasan szorít is, alig tudják leállítani), de az egész egyben példázat a legújabb kor kiszámíthatatlan fogyasztói társadalmáról, ahol a masszírozó embert egy székkel akarják helyettesíteni. Az elbeszélés végén a szék még egészen groteszk (vagy ha jobban tetszik, abszurd) módon el is indul, mint egy Örkény-novella életre kelt hőse, csak ezúttal nem az ember viszi a mérgezett pogácsát, hanem a gonosz tárgy önmaga kell életre. A masszázsszék mászik a holdfényben lefelé a lépcsőn.
„(Holnap legyen a ti vendégetek.)” – fejezi be elbeszélését a szerző, mi pedig nem a széket kínáljuk így olvasásra, hanem Az év novelláit, és nem csupán egyszeri vendégségbe, hanem visszajárónak. Legalább addig, míg meg nem jelenik a jövő évi.

(Magyar Napló, 2026)