– Tudja, mi következik? – ezt kérdezik az embertől műtét, mondjuk egy jó kis érkatéteres eljárás előtt, amikor a műtősfiú bekíséri a beavatkozás színhelyére a gyógykezelés előtt, amivel megmentik az ember életét.
– Tudja, mi következik? – kérdezhetik a vesztőhelyre kísérve a halálos ítéletre várót, hogy ne ugráljon már, ne rángatózzon az istenadta. Ne rontsa el a „szeánszot”. A gonoszak szeánszát. Persze lehet, hogy nem is kérdeznek ilyenkor. A kérdés a jók, a gyógyítók privilégiuma. A rosszak legfeljebb annyit mondanak: Készüljön! Indulunk!
Nagy Imrétől sem kérdezték 1956-ban, hogy tudja-e, mi következik most. Kádártól inkább, amikor kivitték a Szovjetunióba. Nagy Imre naiv volt? Nem tudjuk. De azt igen, hogy valószínűleg kevés olyan ember van széles hazánkban, aki ne fújná kívülről ezeket a mondatokat: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”
Hogy visszajönnekaz orosz – vagy ha jobban tetszik szovjet csapatok –, igaz volt, de Nagy Imre másik két állítása kevésbé. A kormány nem volt a helyén – ha csak a jugoszláv nagykövetséget nem nevezzük „helynek”, de például Maléter Pált már előző nap letartóztatták, Bibó István a parlamentben maradt, Mindszenty József ugyan nem volt kormánytag, de bíborosként roppant fontos személy: ő az amerikai nagykövetségen keresett menedéket, és a sort még lehetne folytatni –; csapataink pedig nem álltak harcban. Pontosabban a felkelők, a pesti srácok és a többiek igen, de a magyar honvédség, mely állítólag 120.000 főt számlált akkoriban: nem. Pedig a megszállók csupán hatvanezren lehettek. (59.091 az AI szerint.) Hogy miért nem, arról nem szeretnék részletesen értekezni, hiszen voltak olyanok, akik igen, de alapvetően a magyar honvédség vezetői többnyire jó elvtársak, tehát szovjetbarátok voltak, és nem is kaptak a kormánytól olyan parancsot, hogy szálljanak szembe a „szövetségeseinkkel.”
Mindenesetre ez a nap fekete betűkkel vonult be a magyar történelembe, noha a harcok még több mint egy hétig elhúzódtak. Az utolsó nemzetőrosztagok november 11-én tették le a fegyvert. Harcoltak, amíg csak tudtak, amíg valamennyi esély látszott, s amikor már nem volt esély, azért. Pedig most már T–54-esek jöttek, ezeket már nem lehetett Molotov-koktéllal, benzines palackkal olyan könnyen felrobbantani, mint a forradalom első napjaiban a T–34-eseket, és az utcakövek felszedése sem állította meg őket. És hát a túlerő: hatvanezren néhány ezer felkelővel szemben. A pesti srácokkal szemben. Nem tudták, mi következik. Pontosabban: nem tudták, de sejtették, hogy semmi jó. A Blaha Lujza téri felkelők például november 5-én a túlerő elől a Dohány utcai Continental Szállóba húzódtak vissza. Két napon át tartottak ki itt, amikor 7-én este a Rákóczi úton felsorakozó szovjet harckocsik lezárták a mellékutcák torkolatát. Egy ilyen tank állt a Klauzál utca sarkán is. Gérecz Attila költő – aki nem mellesleg kiváló sportoló is volt –, szintén a felkelők között harcolt. Mikor meglátta a harckocsit, át akart szaladni a Klauzál utca túloldalára (a Dohány utcai kereszteződésben), hogy az egyik házba feljutva Molotov-koktélt dobjon a tankra, ám a szovjet katona gyorsabb volt. Gérecz Attila még 1954-ben sikeresen megszökött a váci börtönből, ahová összeesküvés vádja miatt került, és tizenöt évre ítélték. Akkor szökés közben átúszta az áradó Dunát is. Ezúttal nem kerülhette el a sorsát. Géppisztolygolyó oltotta ki a tehetséges költő életét.

„Így bocskorosan úgy-e megnevettek,
hogy márványt törni hegynek indulok?
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
füttyöm csibészes: én is feljutok!

Nincs tömött zsákom s hegymászó botom,
segítő kezet tán egy társ sem ad,
de vihart-oldó déli szél kölyökfejemre
borzol lágy barackokat!

S a hegytetőn majd minden mezt lehántva,
én is kacagva szélnek öltözök,
karjukra fűznek mind a fénynyalábok
s eltáncolunk a fejetek fölött!

Így bocskorosan úgy-e megnevettek,
hogy márványt törni hegynek indulok?
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
füttyöm csibészes: én is feljutok!”

A számon pimasz mosolygás a jelszó – írta Így bocskorosan című versében olyan József Attilá-s, viszockijos, petőfis vagány stílusban, remélve, hogy feljut majd a hegyre, az igazságosság csúcsára, a Parnasszus csúcsára, vidáman fittyet hányva szovjetnek, ávónak, áradó Dunának. Csak a fénynyaláb maradt.

Gáspár Ferenc