November 6. – Nemzetközi nap a környezet háború és fegyveres konfliktus során történő kifosztásának megelőzéséért

Az őrület határán (1998, James Jones A vékony vörös vonal című regényének adaptációja) nem egy háborús film. Sokak szerint nem is film, egyáltalán: sokak szerint semmi sem film, amit Terrence Malick rendezett. Ha valaki esetleg nem ismerné, ez a mozgóképes alkotás – ezt a kifejezést használom, hogy ne kelljen filmnek nevezni – ugyanabban az évben került a mozikba mint a Ryan közlegény megmentése, ugyanúgy a második világháborút dolgozza fel, de az operatőr itt nem liheg a katonák után, hogy még elkapja valamelyik mozdulatukat, mielőtt lelövik őket. Ehelyett befókuszál az arcukra, és lassan követi őket, amíg a katonák stúdióminőségű basszussal hosszas belső monológokba révednek. Általában a természetről elmélkednek, vagy Istenről, de az a helyzet, hogy a legtöbb esetben nem is lehet a kettőt szétválasztani. A hangszín, a kameramozgás és az óceániai környezet olyan andalító, hogy a mű három órája után úgy kelünk fel a székből, mintha csak egy délutáni alvásból ébrednénk, enyhe rémálommal. De ahogy egy rémálomból, ebből sem sokra fogunk emlékezni. Ami megmarad, hogy az amerikaiak furcsán, csigalassúsággal kiirtottak egy teljes dzsungelt. Miközben az sem derül ki, voltaképpen kivel is harcoltak. Természetesen minimális történelemismerettel összerakható, hogy igen, ezek a japánok voltak, ha csak a délutáni rémálmunk nem helyezte át a dzsungelt Normandiába.
Az őrület határánt viszont a japánok nem igazán érdeklik. Helyettük nézhetünk például felgyújtott pálmafákat vagy kilakoltatott madárcsaládokat. A természet furcsa módon nem akadályozó tényezőként jelenik meg. Ő maga lesz az ellenség. Az őrület határán tehát nem háborús film. A természet nem díszletelem az emberek közti konfliktus körül. Ellenkezőleg, az emberek válnak díszletté a természet tudathasadásos konfliktusában. Az emberi faj voltaképpen csak eszköz arra, hogy a természet kiélhesse mazochista vágyait. Egy olyan élőlényegyüttesről beszélünk, amely nem kéri ki magának, ha bántalmazzák, valószínűleg még élvezi is. Ebben az értelemben Terrence Malick nem tesz mást, csak bemutat egy bántalmazottat, aki sosem kér segítséget. Ezért a háborús filmek mindig megfeledkeznek róla. A Ryan közlegényt addig érdekli a part menti homok, amíg a katonák elsüllyednek benne. A fegyvertelen katonában a Cukorsüveg-hegy csupán egy üres földterület, ami szépen lassan megtelik kráterrel. A természet bántalmazása a háborús filmekben annyira háttérbe szorul, hogy a háborús film már-már definíció szerint nem szólhat a természetről. A fókuszba az ember, más szóval az eszköz kerül. Nem az, aki az eszközt készítette, és nem az, aki használja. Malick csupán annyit tesz, hogy ezt a viszonyrendszert fordítja meg. Erre pedig épp azért érdemes felfigyelni, mert a természet nem csupán kínoztatja magát az emberekkel, de meg is vicceli őket. Ő az a milliárdos, akitől a családja egész életében pofátlanul kunyerált, ezért a halálos ágyán közli, hogy a vagyonát az utolsó két hónapjában elkurvázta, ami pedig maradt, egy thaiföldi árvaházra hagyta. A természet is így viselkedik velünk, amikor hagyja magát bántani. Figyel minket, és lenyűgözi, mennyire önfeledten csináljuk. Örömét leli abban, hogy látja: ilyenkor annyi előrelátás van bennünk, mint egy kétéves gyerekben. Az utóbbi években például végignézte, hogy Ukrajnában három perc alatt kiszórtak annyi kazettás bombát, amivel harminc évre tettek művelhetetlenné több száz hektárnyi termőföldet. Ezek a kis szerkezetek akkorák, mint egy kisebb májkrémes doboz, épp ezért nem is lehet őket egykönnyen megtalálni, az viszont biztos, hogy egy embert játszi könnyedséggel repítenek a levegőbe. A természetnek persze fáj, ha a bomba beléharap. Azt viszont mosolyogva nézi, hogy mennyire félünk ettől, és ha véget is ér a háború, meg se merjük közelíteni azt a földterületet. A természet eszközei voltunk egy önmarcangoló színjátékban, de ő a végén magára hagyja az eszközt, magunkra hagy minket, mi pedig vele együtt figyeljük, mi maradt utánunk. Egy világ, amely épp olyan, mint egy rémálom. Egy olyan ebéd után, amikor rettentően túlettük magunkat. Rettenetes átélni, de tudjuk, hogy magunknak köszönhetjük.

Sarnyai Benedek