Alsóban mi folyton énekeltünk. Ha egy idegen látogató kíséretében kopogás nélkül betoppant az igazgató bácsi, ugrottunk ki a padból, s a tanító néni intésére rázendítettünk, hogy: Sej, a mi lobogónkat… Majd visszaültünk a helyünkre, és hátratett kézzel kíváncsian vártuk, hogy mi fog történni. Volt, aki a füzeteinket ellenőrizte fejcsóválva vagy felragyogó szemmel, más a körmünk feketéjére vadászott. S volt olyan is, aki a falakra tűzdelt mázolmányainkat tanulmányozta nagy műgonddal, rezzenéstelen arccal. Tudta, hogy a tanító nénink válogatott a legjobb rajzok közül. Szakértelmét senki sem merte megkérdőjelezni. Egyszer két látogató érkezett egyszerre. Ekkor már a Hej, te bunkócska, te drágát kellett fújni. Az ajtóban rekedt igazgató bácsi buzgón tapicskolt mindkét lefordított tenyerével, mintha a gyerekeivel fröcskölődne a Sóstói szabadstrand vizében. A férfiak pedig karjukat széttárva úgy álltak a fekete tábla előtt, mint két madárijesztő. Egyiken rövid volt az egykor sötétkét, mára agyonmosott munkásnadrág, a másikon túl hosszú. A zubbonyok néhány zsebe leszakadt, sötét foltok mutatták a hiányt. Az alacsonyabb vállán durva spárgából font pánt végén túlméretezett faláda lógott. Tele szerszámokkal. Kipirult arccal toporogtak a dobogó végében. Harsogásunk végén az igazgató megkönnyebbülten jelentette be a szakikat, akik a huzatos ablakokat fogják megjavítani. Egyikünk sem mert hangosan ünnepelni, pedig nagyon szerettük a felfordulást. A nyári szünet előtt nagy lendülettel lépett az osztályba. Felugrani sem volt időnk, büszkén hozta a hírt: vasgyűjtés lesz.
– Hol? – kérdeztem, mielőtt befejezte volna a mondatot. Olyan csend lett, hogy elhallatszott az evangélikus nagytemplomig.
– A nagyfiúk vasat gyűjtenek, a lányok gyomlálnak a Micsurin-kertben – folytatta az igazgató bácsi hangosan, szótagolva. Mindig akkor emelte fel a hangját, amikor jól felbosszantottuk.
– Aki kérdezni szeretne, az jelentkezzen! – A kezem kilőtt a sorból, s egyúttal kérdeztem is.
– Majd én megmondom, hogy ki kérdezhet – sziszegte a fogai között. Mindenki mélyen hallgatott, mert tudtuk, hogy az okvetetlenkedőket külön feladatokkal sújtja.
Nos, ezúttal rám rivallt, hogy akár a föld alól is, de szerezzek egy talicskát. Nagyapámnak van furikja, futott át az agyamon.
– Furik jó lesz? – kérdeztem ugyancsak jelentkezés nélkül.
– Tirpák! – jött a lesújtó válasz. – Tirpákul furik. Magyarul talicska. Lapátot is hozz!
Nem mertem tovább kérdezősködni.
Nagyapa az ács szakmájához szükséges dolgait nagyon féltette, szerette maga körül tudni. A furikot ritkán használta. Külön történet, egyszer majd elmesélem, hogy tolták a szerszámot s kétheti hideg élelmet 32 kilométeren át, a tokaji Tisza-híd újjáépítésén dolgozva. Nagyapát munkába menetele előtt kérdeztem, vihetem-e. Morgott, de beleegyezett. Ott álltunk felette. Kihullt a vaspánt mögül az egyik faelem, a kerékfal.
– Be kellene enyvezni – javasoltam.
– Be volt. Elengedett – jött azonnal a válasz.
– Hát akkor szögeljük össze!
– Szét akarod repeszteni? – képedt el javaslatomra. – Állítsd a kereket a locsolásra szánt vízbe! Megdagad a fa, nem esik szét a kerék.
– Nem késhetem le a vasgyűjtést.
– Gondolkoztál volna előre! Hol jár mindig az eszed?
Törhettem a fejem, hogy miként kaphatnék a doki bácsitól orvosi igazolást. Nagyapám előkapott a zsebéből egy köteg spárgát, felém nyújtotta.
– Gobozd ki!
Na végre valami, amihez értettem! Mindenki hozzám fordult a családból, ha egy görcs megmakacsolta magát. Nagyapa az íves fadarabot hozzáspárgázta a vaspánt abroncshoz. Nagyszerűnek tűnt a megoldása. A homokos udvarunkon. A kapun túl viszont a kerék minden körülfordulását döccenés és kattogó zaj követte. Át a városon, el az iskolai gyülekezőhelyig, onnan egyik utcából ki, a másikba be. Mókus őrsünk megjelenését a furikunk bicegése jelezte előre. Úgy hittem, a városban mindenki engem figyelt és követett rosszalló pillantással. Vasat gyűjtöttünk útszélen, árokban, házakhoz becsengetve. Őrsünk nem sok szerencsével járt. Végül megpillantottunk néhány rozsdás kupacot. Egyikben vasvillákat, a másikban lapátokat, a harmadikban kapákat, a negyedikben gereblyéket találtunk. Kiabáltunk, ahogy a torkunkon kifért. Nem válaszolt senki. Felpakoltunk. Felváltva toltuk a nehéz terhet. A suliudvaron minden őrs batyuját lemázsálták. Az úttörővezető pajtás éktelen haragra gerjedt, amikor mekegve-makogva beszámoltunk a rakományunkról. Azonnal visszapakoltatta velünk. Vihettük vissza. Útközben a többiek sorban lemaradoztak, ki-ki otthona közelében. A furikot nem hagyhattam veszni, így hát egyedül csempésztem vissza a rozsdás vasakat, s furikáztam haza az Isten háta mögötti Kistelekiszőlőből az Újszőlőbe.