Szemelvények Finta Éva verseskötetéből

Hosszú gyász

Október volt, s én elveszetten
öleltem hasamban a terhet.
Anyámat hol kórházba vitték,
hol otthon feküdt, várakozva,
rásötétedő sorstá félve,
és felhívott olykor, hogy vagyok.
Nem szóltunk, ki mennyire árva.
Reméltük az égi közbenjárást,
a csodát, ami majd beáll,
és megkegyelmez mindkettőnknek
a szeretet örök nevében.
Aztán mégse. Nem kegyelmezett
se földi, se égi hatalom.
Mire fiam világra hoztam,
anyám már félholtan feküdt,
egybefolyt éjszaka és nappal,
teste elhervadt, eltűnt szinte,
csak száraz ajka, hólyagos,
sebesre repedezett szája
és két szemének sötét árka:
az maradt csak az én anyámból.
Míg bennem kisfiam lakott,
az ő testében ártó árnyak
takarták el a szerveket,
nőtt, dagadt, terpeszkedett bene
fékezhetetlenül a kór.

December volt, vége az évnek,
mikor hajnalban elszállt lelke,
sovány testéből kimenekült.
Szilveszter napján, mikor temettük,
már kettétört bennünk az új év,
ami a küszöbön kuporgott,
ami a szívünket bemérte,
sebesre marta napjainkat,
hosszú gyászba az életünket.

Anyám madár

Anyám, egy madár repült ablakomnak.
Ha Te voltál, ez lett újabb halálod.
Mi volt ebben a súlyos üzenet?
Fülemben csengenek a koppanások.

Az ablaküveg majdnem szereterobbant.
A gyermek megriadva fordult hátra.
Mintha ököllel rontanának ránk,
mintha valaki betörne a házba.

Súlyos és végzetes találkozás volt,
a vastag üveg és madárfejecske.
Nyomban aláhullt macskás teraszomra,
megrángva, úton éteri egekbe.

Csak én láttam a történést, enyém lett.
Kérdőn nézett rám fiam és a lányom.
Akkor nekem szólt – mondták egybehangzón.
Bólintottam, hogy én is így találom.

Ki volt az angyal, ki az égi vándor?
Mit üzent nekem ez az áldozat?
Mit kértél odaátról? – kérdezte a lányom.
Már nem tudom. Sokat, sokat, sokat…

Az áldozat, e totemmé lett szárnyas
valamit elhozott neked – mondta a lányom.
Valami kívánságod teljesül.
Ez áldozat az angyalok honából.

Lehet-e kérni? Erre gondolok.
Hogy önzés-e, vagy csak az adni vágyás,
a szeretteimért a kérelem,
s hogy önfeláldozással jön az áldás.

A riadalmat nem tudjuk letenni.
Csak kérdések születnek, semmi válasz.
Drága anyám, téged szólít a versem.
Hinni akarom azt, hogy megbocsátasz.

Csak megy az ember…

Csak megy az ember, nem nézi a tájat.
Füvet rágcsál a réten, vagy kapálgat
egy krumpliföldet, mint holland parasztok,
kiket Van Gogh festményére ragasztott.

Csak megy az ember, nem néz fel a házra,
a homlokzati látvány mindhiába.
Stukkók, szobrok, oszlopfők nem kísértik
figyelmét, vakon sétál el a sírig.

Csak megy az ember, nem néz fel az égre.
A felhők járása nem áll be képbe.
A fények oltárkapukat se nyitnak,
s nem szól oda a néma angyaloknak.

Csak megy az ember, nem érti a beszédet.
Reklámot skandál, árcédula-képet
tapétáz homloklebenye falára,
és elfelejti, mi a léte ára.

Végpont

Elmúlás-kultúrában élünk.
Bízunk a forduló időben.
Hogy holnapra felszívódik sorsunk
vérömlenye, sérülése
meggyógyul majd, s mi boldogan
szívjuk az égszín levegőt,
a lebegő tündökletet
szánkba, elménkbe,
gyógyuló szívünkbe.
Mert minden éteri és égi,
felszabadított, fájdalommentes,
örök életnek áldozó
holnap fog velünk
megtörténni, a végtelen
várakozásban,
egy messze fénylő végpont kegyhelyén.

Most advent

Most adventet szeljük le az időből.
Tagoljuk az évet, hónapot, napokat.
Szakaszoljuk életünket, a részek
mesterséges falai fölött
elszállnak a madarak.
Beosztjuk kenyerünket, a tüzelőt télre,
pénzünket, mely lételemünk ára.
Fölöttünk kozmikus egység, végtelen,
bennünk hangosan zakatol
a mennyiségtan és a szorzótábla.
Időnket egységben élni – múlhatatlan.
Sorsunkban absztrakt a feltámadás.
Kettévágtam egy citromot, hogy lássam,
milyen jövő szunnyadt benne,
megízleljem legalább.
Mikor én feleződtem –
két ízben életem alatt –
fiam született és lányom.
Velük elmúlásom tudatosabb.
A számtant még macskám is érti.
Tudja, mennyi az öt, a hat.
Csak tudnám: a csillaghullás sűrűjében
mit gondolnak a tükröző tavak…

Fagyok ellen

El akartam költözni, hogy
közelebb legyek hozzátok.
Ezért két évig nem ültettem ki
fügefa-csemetémet a kertbe.
Idén mégis helyet kerestem neki
egy védett sarokban
falak, kerítések mentén.
Hiszen mindenütt ugyanolyan messze az ég,
és mindenütt elér az égi oltalom
s az isteni kegy.
Ám fagy marta le az ágak rügyeit,
és barackfám virágait is féltem a mínuszoktól.
Üvegbúra alá helyezem képzeletben a kertem,
és langy meleget fújok fáim ágaira
leheletemmel.
Méheket, bogarakat hívok
fáim roskatag virágaira,
hallgatom zsongásuk,
miként Bach a mennyei orgonazúgást.

(Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2026)