Fel kell készülni a télre. Végül mindannyiunknak fel kell készülnie a télre. Bárhol is élünk, bármit is gondolunk az évszakokról: fel kell készülnünk a télre. A tél lassú lépésekkel közelít. Előbb csak a völgyek mélyét érinti, csak a tisztásokat, aztán már az erdőket is. Az állatok is tudják, hogy jön, közelít a tél, később kel a Nap, hamarabb nyugszik. A növények is tudják, beszívják magukat, átfestik ruhájukat, felveszik sárga és vörös árnyalataikat. A tél közeledte mindig és minden élőlénynek egy próba az utolsó nagy télre, a halálra. Meghalni tanul a természet ilyenkor, de ebben a meghalásban a túlélés és az újjászületés gyakorlata is benne van. A természetben élő ember tudja, hogy a halál a természet része, elkerülhetetlen. Minden, ami megszületik, meg is hal.

Amikor hallom, hogy sírnak a méhek, tudom, hogy hamarosan egy halott méhanyát találok a kaptár alján. Gyöngéden emelem ki törékeny, élettelen testét a napfényre, lányai kétségbe vannak esve, tudják, hogy jön a tél, s tudják, hogy anya nélkül aligha élhetik túl, bármennyien vannak, bármennyi élelmük is legyen. Anya nélkül egy méhcsalád olyan, mint egy ember lélek nélkül.

Lélek nélkül egy emberből megmarad nekünk a teste és a szelleme.

Az ember szelleme tovább él családjában, életművében, emlékezetében, aztán velük együtt beleolvad az emberiség közös szellemiségébe.

A test éppen olyan romlandó és bomló, mint amilyen anyagokból épül fel. Marcus Aureliusnak volt egy igazán figyelemre méltó gyakorlata: ha látott egy csinos és csábító hölgyet, elkezdte részleteiben vizsgálni. Megnézte az orrlyukát, hogy vajon az is olyan csábító-e. Megnézte a fülcimpáját, a hónalját és így tovább. Részletekre szedte a testet, ami vonzotta, s vágyait megtanulta irányítani. Ha beteg volt, ugyanígy részletekre szedte saját testét, és úgy vizsgálta: nem a fájdalmat, nem a fájdalom forrását, hanem a belátást keresve, amely arra emlékeztette, hogy minden mulandó, ő maga is. Végül is oly sok császár közül talán kellett egynek lennie, aki bölcs volt és önvizsgálatot tartott. Amikor aztán Marcus Aurelius öregen, betegen a halálra készült, azt mondta kiváló orvosának, Galénosznak: „Menjetek a felkelő nap felé, mert én már leáldozóban vagyok.”

Így üdvözölte a filozófus-császár élete utolsó nagy telét.

A halál mindannyiunk életében jelen van, éppen úgy, mint a tél. Egyszer Buddhához ment egy asszony, kétségbe esve és őrjöngve vitte kezében halott gyermekét, könyörgött a megvilágosodotthoz, hogy tegyen csodát, támassza fel. Buddha teli volt együttérzéssel, szeretettel. Pontosan tudta, mekkora fájdalmat érez az anya, amikor halott gyermekét tartja kezében. Óvatosan beszélt hozzá, gyöngéden, halkan. Arra kérte, menjen, hozzon neki egy szem mustármagot egy olyan házból, egy olyan családtól, ahol még soha senkinek sem halt meg senkije. Az asszony nagyon boldog volt, azt kiabálta, hogy Buddha csodát tesz, nem kell más, csak egyetlenegy mustármag egy olyan házból, egy olyan családtól, ahol még senkinek sem halt meg senkije. Betért egy-egy házba, és megkérdezte: Van egy szem mustármagotok? Buddha csodát tesz, feltámasztja a gyermekemet. Mindenhol mondták, hogy persze, tessék, itt van, de mikor az asszony megkérdezte, hogy ez olyan ház, olyan család-e, ahol még senkinek sem halt meg senkije, az emberek elkezdték neki mesélni: nagyapánkat, nagyanyánkat, édesanyánkat, édesapánkat temettük el és így tovább. Nem talált egyetlen olyan házat sem, ahol ne halt volna meg valakinek valakije, s ahonnan hozhatott volna egyetlenegy mustármagot is. Az asszony megértette Buddha tanítását, végső tisztességet adott gyermekének, meggyászolta, majd Buddha követője lett. Elkezdte gyakorolni azt a meditációt, amit Buddha is tanított. Mi volt ez? Ez a meditáció arra irányította a gyakorló figyelmét, hogy tanulja meg részletekben szemlélni saját testi érzeteit, ne ragaszkodjon, és ne is utasítsa el a különféle érzeteket, fogadja el, hogy minden mulandó, minden változó. Buddha meditációjában hasonló törekvést látok, mint amit Marcus Aureliusnál. Vipasszanának hívták ezt Indiában, ami azt jelenti, hogy úgy látni a dolgokat, ahogy azok vannak. Buddha ráadásul a szerzeteseknek még egy nehezebb gyakorlatot is adott. Külön kérte őket, hogy szemléljék a holtakat, lássák lelki szemeik előtt, ahogy egyszer majd ők is holtak lesznek és felbomlanak atomjaikra. Nem volt ebben semmi sötét, semmi nekrofil, semmi halálimádás. Buddha elkötelezett tanítványait a halál elkerülhetetlenségére tanította, s azok az élet minden pillanatát így még inkább becsülték, értették, még inkább látták olyannak, amilyen az valójában volt.

Mintha az egész élet arról szólna, hogy elfogadjuk a halált.

A minap egy idős barátom ágya mellett ültem. Barátom már egy ideje az utolsó, nagy útra készült. Szép, hosszú életet élt. Tanult, bejárta a világot, megtapasztalta, hogy mi a művészet, nagy családja lett, két házat is felépített. Simogattam, a kezét fogtam. Azt mondta, hogy az életet még senki sem élte túl. Nem hazudtam neki, hogy jobban lesz. Megköszöntem, hogy ebben az életben megtisztelt a barátságával. Mosolygott. Kinézett az ablakon: közelít a tél, mondta, ez még csak az ősz, válaszoltam.

Weiner Sennyey Tibor