Szemelvények Lőrincz P. Gabriella verseskötetéből

Álom havában

Gábriel egy hosszú ima után
szárnyait elégette, és elköltözött.
Felmondását ímélben küldte el.
A betlehemi csillag
még az új kenyér havában
lehullott.
Meteoreső, így mondták a hírekben.
János a Jordán vizében
magányosan mézet majszolt.
Heródes nem őrjöngött,
nem mészárolt.
Saulból nem lett Paul.
A leprások leprások maradtak,
a vakok pedig vakok.
A templomokat ellepték a kufárok,
a kereszten nem feszült
a Bűntelen.
Mária elvetélt.
Azt mondják, sokat stresszelt,
pedig szedte a terhesvitamint,
és az ultrahang sem utalt semmi gondra.
Nem született meg Immánuel.
Nincs karácsony,
a fenyőállítást meg betiltották.
Hogy gyógyító nélkül mivé lesz
a beteg világ,
csak az Öregisten tudja…
És nem történt még
annyi-annyi minden,
elmaradt a szeretet ünnepe.
Bár a szupermarketek
polcai roskadoznak,
évről évre több a műanyag.
De boldog karácsony helyett
maradt a „kellemes ünnepek”.
A történet elejére már nem
emlékszik senki.
Bejgli és fahéj illata,
csodás…
új légfrissítő.

Szüntelen

Tizenkilenc éve mondom
szakadatlanul, hogy állj fel,
meg tudod csinálni.
Szüntelen csak azt,
hogy erre is képes vagy,
Isten nem követ el hibát.
Tizenkilenc éve
nincsenek magányos gondolataim.
Az első közös képünk már sárgul
a szakadt fényképalbum lapjain.
Ennyi év, könny, ragyogás.

Tizenkilenc éve mondod, hogy álljak fel,
menjek tovább,
mondod, hogy így esett.
Összekacsintunk,
és tudom, hogy Isten
nem ejt hibát.

Mozdulatlan

Fát nézni olyan,
mint eggyel szorozni,
az ember magával szembesül.
Semmi akarat nincs
a gyümölcstermésben,
ahogy az árnyékban és
az avarban sincs.
Nem tehet róla a fa,
hogy az ablakom előtt élve
hozzám nőtt.

Nem feszegetném,
hogy az Úristen
oszt-e vagy szoroz,
de használja a nullát…

Egy szekrényben ülünk
meztelenül.
Kényelmetlen és kemény,
moccanni sincs hely.
De nem ellenkezünk,
ahogyan a fa sem teszi,
ha fűrészelni kezdik…

Nem a fa szándéka
a lomb.
Egyedül az Istené.

Istenfigyelés

Istent figyeltem,
néztem, miként fordítja őszbe a tájat.
Pirítja a fán a levelet, földre ejti,
s az csöndben lehull, nem is lázad.
Láttam, ahogyan a szőlőtőke bágyad,
színes ruhát húz a hegyre
a legnagyobb divattervező,
puha hóba burkolódzó
magas hegytető.
Láttam Istent lobbanó tűzben,
és izomban, ha lendül a balta,
a domboldalt reggelre
faggyal, köddel betakarta.
Tél lett, az istenfigyelés nagy idő,
az arcomat megcsípte a fagy.
Aztán Isten is figyelt engem,
súgta: kellenek a fagyos telek,
etesd meg a madaraimat.

Biztató

Jó évek jönnek,
csak ez a rossz múljon el.
Fellélegzem ősszel,
mikor jön a hervadás.
Biztatom magam, bolond, bolond,
és egyre ritkábban veszek levegőt,
felém ne hajoljon senki.
Nézd a rózsa nehéz fejét,
másodjára hozott virágot.
Már előre belém szúr,
kiserken a vérem, és belévágok.
Pimasz szirmai között lapul
csöndben az aranyos rózsabogár,
kirázom belőle, és súgom:
mint a többi, átkozott ez a nyár.
Reggel, ha még nem mozdul semmi,
én vagyok csak, nekem reszket az ezüstös nyárfalevél,
fémkarjával felhők felé mutat,
azt mondja, messze a tél.
Hogy miként beszél a fű, fa, bokor, virág,
hogyan a rög a láb alatt, hogyan az ostor,
ha csap karikát,
mit susog a hegy, s a gyilkos nagy mező,
azt nem tudom.
De mondja, szakadatlanul, minden hajnalon.
Érteni kellene a lepkét, a darazsat,
a villámok cikázását, a jégesőt,
tartozni a nagy egészhez, megismerni a Tervezőt.
Úgy hiszem, Ő a ráncok között lakik,
gyermekszembogárban, érdes kézben.
Feloldozó szél suhan, s meghajlik a térdem.

Hiánytalanul

Isten minden előtt volt, és minden után lesz.

Egy kőbarlangban születtem,
és egy luxusvilla padlóján ért el a halál.
Meztelen voltam.
A tudományt, a művészetet és a vallást
kiirtottam magamból.

Amikor Isten született,
a művészetben hittem.
Mintás ruhában jártam,
lila kalapot és sálat viseltem,
egy festőműhely volt az otthonom.

Amikor Isten élt,
fekete ruhában jártam
naponta a Golgotára.
Tudtam, hogy amiben addig hittem,
hamis volt.

Amikor Isten meghalt,
a tudományokban hittem.
Fehér köpenyt hordtam,
és bogarakat vizsgáltam
egy laboratóriumban.

Isten Igaz.
Maradtak a zöld szoknyák és a fekete lombok.
Maradt a levendulaillatú éjszaka
és a margarétaszép reggel.
Marad az Isten.

(Orpheusz Kiadó, 2026)