Október 15., a kézmosás világnapja alkalmából

Rögtön meg kell magyaráznom a címet: nem, ez a szöveg nem egy másodéves szociológushallgató szemináriumi kisesszéje. Egyébként lehetett volna az, elvégre már akkor is megrögzött weberiánus voltam, akadt viszont egy jelenség, amit 2019-ben még aligha láthattam. Igen, a pandémiára gondolok, és nem, nem hiszem, hogy már eleget gondolkodtunk róla. Faramuci esemény volt, amelyet szeretnénk elfelejteni, a faramucisága pedig épp abban rejlik, ahogyan felejteni próbáljuk. Eleve furcsa a szókapcsolat: „felejt” és „próbál” egymás után, egyértelműen paradoxan beszélünk. Elvégre ha valamit elfelejtünk, azt nem a próbálkozás miatt tesszük, hanem mert a kogníció kiszelektálja, sőt, az agyunk be se kódolta rendesen a hosszú távú memóriánkba, mert eleve jelentéktelennek ítélte. Olyasvalaminek, ami nélkül tudunk élni. Ha már próbálkoznunk kell a felejtéssel, maga a próbálkozás fog rá emlékeztetni, mindig, valahányszor erőlködünk. Természetesen a „próbál felejteni”-t nem szó szerint értjük: a szókapcsolattal általában csak utalni akarunk egy-egy traumánk súlyosságára. Itt érkezünk el ahhoz, hogy a Covid-pandémia miért is egy faramuci esemény. Ne beszéljünk róla. Minek? Egyébként is csak egy megfázás volt, túlreagáltuk, próbáljuk már elfelejteni! Olyan, mintha a felejtés fontosságát a pandémia esetében éppen a jelentéktelenséggel indokolnánk. Mintha a próbáljunk felejteni paradoxon megtalálta volna önmaga paradoxonját: próbáljunk elfelejteni egy olyan eseményt, ami igazából nem is volt traumatikus. Ugye? Mert mi változott meg tőle?

Az ilyen események jelentőségét egy egyszerű teszttel meg lehet állapítani. Megváltoznak-e alapjukban a társadalmi cselekvések jelentései? Megváltoznak-e azok a szándékolt, szubjektív értelemstruktúrák, amelyek egy-egy viselkedés közösségi jellegét meghatározzák? A Covid-pandémia éppen ilyen helyzetet teremtett, ezt pedig semmin sem mérhetjük le jobban, mint a kézmosáson. Ez a cselekvés, hasonlóan a felejtés próbálásához, egy belső paradoxont hordoz magában. A kézmosásnak ugyanis az a lényege, hogy egy cselekvést tagadjon. Mind a szó szerinti, mind az átvitt értelmű jelentésben. A kézről, ami a szájon kívül a legfontosabb eszköze az emberi cselekvésnek, el kell tüntetni egy nyomot. A nyom terjedhet a csokifolttól a véren át egészen a láthatatlan mikroorganizmusokig, a lényeg mindegyik esetben ugyanaz: a kezünk hordoz egy stigmát, amely valamely cselekvésünk nyomán került oda. Ezért megkérjük a kezünket, hogy „próbáljon ő is felejteni”. Ártatlan ő, hiszen mi is ártatlanok vagyunk, az az ember kezet mos, a kéz kezet mos, a kéz embert mos, egyikünk sem tud a másikra vallani. Ebben az értelemben a mosás magát a cselekvést szünteti meg, hiszen egy korábbi viselkedésünk társadalmi értelmét tünteti el. Amit mások nem látnak, annak nincs közösségi relevanciája, felesleges is hozzá értelmet társítani.

A kézmosás érdekessége, hogy elsősorban nem higiéniai kérdés volt a járvány előtt, hanem társadalmi stigmakérdés. Rárakódott egy olyan jelentéstartalom, amellyel cselekvést neutralizáltunk. A kézmosás csak más cselekvéseink relációjában létezett, nem volt önnön értékén jelentése. A pandémia ezt változtatta meg. A kezünket innentől kezdve nem arra kértük, hogy felejtsen, ellenkezőleg: jegyezze meg minden alkalommal, ha alaposan megmossuk. Nem véletlen, hogy minden fórumon, mosdóban, munkahelyen vagy néha akár otthon is olyan táblákba botlottunk, amelyek vastag betűkkel könyörögnek a kézmosásért. A pandémia alatt lényegében aktivizáltuk ezt a cselekvést. Ahelyett, hogy egy olyan jel eltüntetésére használtuk volna, amely kizár minket egy közösségből, a kézmosás lett a közösségszervezés alapja. Valahányszor megnyitottuk a csapot, megnéztük Győrfi Pál videóját, átismételtük a helyes dörzsölés technikáját, átélhettük, hogy mind magyarok vagyunk, mind emberek vagyunk, és tulajdonképpen mindannyiunknak van oka arra, hogy szeresse a kezét. Akár az idős rokonok, akár az ismeretlen, krónikus beteg polgártársak miatt: a kézmosás jobban összekovácsolta az embereket, mint egy nemzeti zászló. Igen, itt változás történt az egyik leghétköznapibb társadalmi cselekvésben: nem egyenként döntöttünk erről, nem is kormányhatározatban, de a végeredmény ugyanaz: a kezünkre elkezdtünk másként nézni.

Ezt pedig még azoknak is érdemes fejben tartani, akik tagadják a Covid jelentőségét. Vagy csak próbálják elfelejteni azt.

Sarnyai Benedek