Napjaink népszerű babonája, hogy individuális társadalomban élünk. Világunk sokarcú, ahány ember, annyiféle, és mind egyenlő egyéniségek vagyunk a világszabadság dicső ragyogásában, valamint a technikai civilizáció fensőbbségének fölényes tudatában.
Ez a babona egészséges tudatú, gondolkodó ember esetében addig tart, amíg rá nem kényszerülünk, hogy szép, új, szabad világunkban hivatalosan elintézzünk valamit. A hivatalos dolog hivatalban van, a hivatal pedig rendszerben van, és a rendszer mindig egyértelműen uniformizálja az individuumot, eltörli az egyéniséget, számokká kartotékizálja (ma már inkább digitalizálja) a személyiséget. Egyenlőnek egyenlőek vagyunk – legalábbis a pénztárgépek és bankautomaták szent színe előtt.
Tudtommal korunk kutatói még nem vizsgálták részletesebben a különös jelenséget: bármilyen hivatalos ügyintézés módja, attitűdje, egész légköre is lényegében egy ősi jelenségre vezethető vissza: az emberi temperamentumokra. Bizony, már a régi görögök is megmondták, hogy négy alaptemperamentum van: szangvinikus, kolerikus, flegmatikus és melankolikus. A jelenségnek óriási az irodalma, a legkülönféleképpen van kibontva a dolog minden irányba a jellemző vadhajtásokkal együtt, de az alapgondolat alapvetően elég jó támpontot ad a csudálatra méltó Homo sapiens, vagy más világnézettel mondva Isten szabad gyermeke természetének megértéséhez.
Annyit azért hozzá kell tenni, hogy a tökéletesen tiszta temperamentumú ember egészen ritka, a négy alap általában keveredik, sőt: egyszerű paraszti megfigyelésem szerint az ember reggel melankolikus, kávé után kolerikus, ebédidő környékén szangvinikus, sziesztaidőben flegmatikus, este pedig megint szangvinikus vagy kolerikus – az esti programtól függ. A többinek tessék utánaolvasni, ugyanúgy fogunk találni a témában komoly tudományos irodalmat, áltudományos blődlit, vicces marhaságokat és valódi kultúrtörténeti értékkel bíró remekeket, mint Dürer híres Melankólia-metszete.

Miért érdekes ez nekünk a hivatalban? Mert nagyon leegyszerűsítve a társadalmi csoportok is temperamentum szerint rendeződnek: a katona kolerikus, a színész szangvinikus, a könyvtáros melankolikus, a kőműves flegmatikus. Legalábbis addig, amíg nem vizsgáljuk meg a számlálatlan ellenpéldát. De ha megvizsgáljuk a hivatalnoki létformát és a hivatal meg a rendszer minden korra jellemzően kényszeres, rideg, humánumtól elvont, gépies attitűdjét, muszáj látnunk: ezt bizony csak melankolikus vagy flegmatikus állapotban lehet kibírni, máskülönben szétverjük az egész rohadt, időrabló kuplerájt.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a melankólia meg a flegmaság rosszabb a többinél, és csak ez a kettő tud hülyeséget csinálni, dehogy! Ebben a gondolatkörben mindennek éppúgy van fénye, mint árnyéka. A melankólia ihletadó csodavárás is lehet (lásd megint Dürer metszetét!), a flegmaság pedig az életmentő humor szálláscsinálója!
Ám a hivatal sajnos nemcsak bizonyos társadalmi csoportokat vár ölelő karjaiba, mint a sakkozók, az autóversenyzők, a klímaszerelők, a horgászok vagy az írók, hanem az összeset!
A sakkozóknak, autóversenyzőknek, színházi embereknek és az összes ágazat képviselőjének megvan a maga sajátos stílusa, tolvaj- és szaknyelve, és ez így is van rendjén: aki belép abba a céhbe, beszélje azt a nyelvet. Ám a hivatalnak nem szabad hivatali nyelven működnie, hiszen működését nem csupán a többi hivatalnokra kényszerítik rá jelenünk bizarr rendszerei, hanem a társadalom egészére! Ebből következik, hogy a hivataloknak a társadalom minden rétegének nyelvén kell tudniuk beszélni az igazságos és egyenlő ügyintézés érdekében, valamint a legáltalánosabban vett humanizmus nevében! Mindez elengedhetetlen társadalmunk mentális egészségéhez s a jelenlegi, kiterjedt létromlás fölszámolásában való közreműködéshez.
Lássuk a gyakorlati részét – talán ezúttal is fölösleges hozzátennem, hogy prófétai, világjobbító ötleteimet természetesen ingyen, messianisztikus önzetlenséggel bocsátom minden civilizált ország javulására és boldogságára a Földön meg a szomszéd faluban.
A hivatalos társadalmi érintkezés emberarcúvá tételének praxisa egy már működő, ám sajnálatosan teljesen használhatatlan, sőt egyenesen kártékony gyakorlaton alapul (csak most jól fog elsülni!).
Amikor telefonálunk a hivatalba, a robothang kezdi el sorolni, hogy milyen gombokat kell megnyomnunk, ha akarunk valamit. Emberi lényhez eljutni ilyenkor keserves és megalázó folyamat, ráadásul az illetőnek fogalma nincs róla, hogy kik vagyunk, ezért azt sem tudja, hogyan kezeljen minket. És mi talán tudjuk, ki ő? Dehogy tudjuk! Hiába mutatkozik be, csupán egy arctalan hivatal szürke ügyintézője egy dehumanizáló rendszerben.
Ám ennek mostantól vége!
Az összes létező ügyintézésnél, legyen az adóhivatal, posta, kórházi betegfelvétel, tehát tényleg minden egyes hivatalos, társadalmi érintkezésnél az alábbi példákkal szemléltetett opciók közül lehet választani:
– Én egy pökhendi, arrogáns, lekezelő alak vagyok, de legalább művelt.
– Én egy kulturális és nyelvi ínségben szenvedő, ám józan paraszti ésszel bíró, kedélyes figura vagyok.
– Én egy rettegő mizantróp vagyok.
– Én egy bölcs, öreg, joviális ember vagyok.
– Én imádok élni, de ma szar napom van.
– Én egy ábrándos művészlélek vagyok.
– Én egy pökhendi, joviális, józan paraszti ésszel bíró ember vagyok.
– Én egy bölcs mizantróp vagyok.
– Én most szültem.
– Én most születtem.
– Én imádok élni, és művelt vagyok.
– Én rettegek, de szar napom van.
– Én lekezelő művészlélek vagyok, pedig most születtem.
– Én egy kulturális és nyelvi ínségben szenvedő, szar, pökhendi, ábrándos alak, de évente kétszer művelt és joviális ember vagyok, és lehet, hogy az egyik ma van. Ja, és most szültem.
Majd hozzátesszük:
– És ilyen ügyintézőt szeretnék kérni!
Az opciók természetesen az adott hivatal jobbnál jobb ötletei szerint tetszőlegesen variálhatóak.
Talán mindnyájunk számára világos, milyen elképesztő mértékben fog hozzájárulni ez a látszólagos apróság a társadalom mentális állapotának általános javulásához. Ettől fogva mindenki a hozzá hasonlóval fog beszélgetni: bunkó a bunkóval, intelligens az intelligenssel, szomorú a szomorúval, vidám a vidámmal. És senki nem fog többé panaszkodni: úgy utálom elintézni az ez-meg-azt, mert ezek mindig bunkók, amikor én intelligens vagyok, vidámak, amikor én szomorú vagyok, intelligensek, amikor vidám vagyok, és soha nem úgy van, ahogy pont jó volna!
No, hát ezek után jó lesz! Mindenki az állapotának megfelelő hivatali kommunikációt és ügymenetet fog kapni! A kedvessel kedvesek lesznek, a hülyével hülyék lesznek, az okossal okosok lesznek, és így tovább!
És mielőtt bárki azon kezdene sápítozni, hogy jaj, ehhez tízszer annyi ügyintézőt kell fölvenni a hivatalba, hát megnyugtatóan közlöm, hogy nem kell. Bőven elég lesz a meglévő, több mint fölösleges egyedszámú aktatologató bürokratát, monitorfejű, négyszemű szerencsétlent, piszkosszürke kishivatalnokot és kartotéklelkű farizeust átképezni arra, hogy legyen olyan, amilyen. És párba állítani azzal az ügyféllel, aki szintén olyan, amilyen. Hiszen a lelke mélyén a szürke hivatalnok is ember, és adott esetben bizony éppen olyan ember szeretne lenni, mint az ügyfele, csak ezt a hivatal neki nem hagyja, mert idióta, meg mert az egész rendszer úgy undorító, ahogy van.
De mostantól a hivatalos érintkezés is valódi emberek valódi lelkeinek valódi találkozásává válhat, amennyiben utat engedünk e nagyszerű változásnak!
És ne tessék a fönti példamondatokon nevetni! Amin nevetni és sokszor sírni kell, az a valóság:
– Ha a lakossági értéktőzsde nominális diszkvalifikálását szeretné destruálni piaci átlagértéken, nyomja meg a csillag gomb alatti bal oldali pöcköt, amin a mumifikált mikiegér van!
Mert ezt hívjuk ugyebár hivatali nyelvnek! És közben én csak annyit akarok mondani, hogy küldjék már meg a villanyszámlát, mert ha nem küldik meg időben, nem tudom befizetni, és akkor engem büntetnek meg, mert ők nem küldték időben, és akkor csinálja már meg a lakossági barnamedve az értéktőzsdés mikiegerüket a csúnyábbik módon!
Világjobbító elképzelésem technikailag természetesen ugyanolyan könnyen megvalósítható, mint az a temérdek hülyeség, amit már ennek híján megvalósítottak. De nem kárhoztatok senkit ezért, hisz nem tudhatták, mibe is fogjanak, mert csak most mondtam el.
Ami a megvalósítást mégis késleltetheti, az egy sajátos, önismereti kérdés: tudják-e a társadalom tagjai, a mi kedves felebarátaink, röviden az emberiség, hogy ő kicsoda? Képes-e az ember a társadalmi érintkezés során röviden és őszintén summázni legfőbb tulajdonságait? Tudják-e vajon az emberek, kicsodák valójában?
Mi biztosan tudjuk, kik vagyunk, hiszen ilyen okos dolgokat csak kellő önismerettel lehet élvezetesen olvasni. Önök is biztosak ebben, ugye?

Juhász Kristóf