Viola Szandra író, költő, rádiós műsorvezető, a népi motívumok kutatója. Négy verseskötet, a Léleksztriptíz (2008), a Testreszabás (2014), a Használt fényforrások (2021) és a Két világ közt alszik (2026), valamint egy esszékötet, a Magyar monszun (2026) szerzője, a Poétikon rádióműsor szerkesztő-műsorvezetője, a testverselés műfajának megalkotója, számtalan rendhagyó irodalomnépszerűsítő tevékenység, például a verskarácsonyfa, a versékszerek, a vers-divatbemutató ötletgazdája, illetve szervezője. Hajnal öröksége című ifjúsági regénysorozatának eddig két kötete jelent meg – A Világfa kilenc ága (2023) és A hetedik Égbolt (2024) címen –, melyekben a magyar népi hiedelemvilág és hagyomány alkotják a fantasztikus történet gerincét. Ez utóbbiakról beszélgettünk. – Gerencsér Anna interjúja.

Gerencsér Anna: Mi ragadott meg leginkább a magyar hiedelemvilágban? Mi indított arra, hogy ezt a hagyományt építsd be regényeidbe?

Viola Szandra: Számtalanszor éreztem már, hogy ha valamit túlságosan profán módon próbálunk elmesélni, legyen szó akár irodalomról, akár magánbeszélgetésekről, azzal energiát veszítünk, nem energiát nyerünk. De egyáltalán nem mindegy, hogy az ember fáradtan, kedvetlenül vagy felvillanyozva éli meg a hétköznapok történéseit. A hagyományok, ünnepek, varázslatos folklórelemek azt a titokzatosságot és csillogást adják meg, amire felnőttként is szükségünk van, és irodalmi szempontból is számos lehetőséget kínálnak.

GA: Úgy érted, mindegyikünknek szüksége van mesékre?

VSz: Igen, persze, hogy szükségünk van. Egyébként mindenhol ott a mese, meseiség, még a reklámokban is, sőt, szeretjük sokszor a saját életünk történetét is meseként látni, például nagyon is keressük a mesei igazságszolgáltatás eredményeit, várjuk a tanulságot és a boldog befejezést.

GA: Boszorkányról már mindenki hallott, a lidérc is ismerősen hangzik, de biztos vagyok benne, hogy sok olvasód most találkozott először mitmitkével vagy fenefélével. Mesélnél egy kicsit a sorozatod természetfeletti lényeiről?

VSz: A Hajnal öröksége világa egyfajta magyar népi mitológiai tárház. A történetben kulcsszerepet kap például a garabonciás, aki a mi hagyományunkban egy vihart támasztó, sárkányon lovagló, feketekönyvből varázsoló alak. A vihart egy varázskönyvből olvassa fel, ezt számtalan helyen olvastam. A főszereplőnek, Hajnalnak pedig van egy csendfüzete, amiből csendet lehet felolvasni. Ez az elem már akkor megjelent, amikor még nem is mélyedtem el a garabonciás karakterében. De amint megtaláltam a viharkönyves motívumot, rögtön tudtam, hogy be fogom emelni, mert szépen „rímel” Hajnal csendfüzetével. Az egyik, szerintem jól sikerült szereplő Mitmitke alakja. Az Alföldön hívják így a lidércet, mert az kérdezgeti folyton gazdájától, hogy „Mit kérsz, Kisgazdám, mit kívánsz, mit-mit?” A kisbetűs köznévből alkottam személynevet, és szerethető, élő figurává formáltam. Mitmitke ugyanis olyan, mint egy vékony lábú, idétlenül kinéző lidérccsirke. Ő tehát nem egy gonosz lidérc, hanem egy igazi jótét lélek, akinek örömet okoz, hogy teljesítheti Hajnal, a főszereplő kívánságait. Persze ő sem tökéletes, nagyon aluszékony, sokszor épp a legforróbb akciójelenetben nem tér magához, és néha meglehetősen egyedi megoldásokat alkalmaz, hogy megmentse tinédzser tulajdonosát.

GA: Mindegyik lény egy-egy régi hiedelemből származik, vagy olyan is volt, amit te találtál ki?

VSz: Kénytelen voltam bizonyos részleteket magam kitalálni, ugyanis keveset lehet például arról tudni, hogy hogyan nézett ki a fészkes fene (később még mesélek róla bővebben is). A fantáziámban a fészek erszényként helyezkedik el a teste közepén, abba dobálja az apróbb állatokat, mókusokat, pincsikutyákat, és a testén lévő fészke segítségével emészti meg azokat. De sok esetben csak felhasználtam bizonyos tulajdonságokat. Lucáról, az idős asszonyról például végig nem derül ki, hogy boszorkány-e, vagy csak sokat tud a gyógynövényekről és a mágikus világ dolgairól. Aki egyértelműen mágikus képességekkel rendelkezik, az a főszereplőm, Hajnal. Persze kezdetben mit sem sejt ezekről. Szerintem ez egy kamaszoknak szóló regényben kihagyhatatlan allegória, hiszen valahol mind így vagyunk ezzel, csak idővel fedezzük fel azokat az „örökségeinket”, amelyek aztán minket is meglepnek.

GA: Azt mondtad, mesélsz bővebben is a fészkes fenéről. Ha az eredetét nem is, a „fene” szót minden olvasó ismeri. Hogy lett a káromkodásból veszedelmes lény?

VSz: Ezzel a szólásokból, káromkodásokból ismert elemmel volt talán a legizgalmasabb dolgozni. Szinte mindenki hallotta már néhányszor, hogy „tudja a fene” vagy „a fene vinné el”. A lexikonok szerint az ősi magyarságnál a fene betegségdémon volt, de nem írják, hogy nézett ki pontosan. Ha jól emlékszem, Diószegi Vilmos talált egy kis bálványszerű szobrocskát a csuvasoknál, ami a fészkes fene volt, de aztán azt is bebizonyította, hogy a magyarokra ez nem volt jellemző. Egyszerűen sehol nem találni feljegyzéseket arról, hogyan képzelték el ezeket a betegségdémonokat, így én adtam nekik arcot, testet és démonszerű személyiséget. A rákfene például irigységet okoz, és az ember eltartott kisujján át szökik be a testébe. Ha a lépfene szállja meg az embert, malacszerű vonásai lesznek, és röfögve kezd nevetni, mértéktelen lesz evésben-ivásban. Persze vannak ártalmatlanabb fenefélék is, például a fityfenék, ők manószerű lények, akik előszeretettel dobálnak pókhálómócsingot, békakakát és bagolyköpetet a gyanútlan járókelőkre. De ott van például Czudar, a hidegfront démona, akinek közeledtére restté és álmossá válik minden ember és állat. Ő egyébként a gonosz garabonciás, Bodomér szolgája. (Nem ő a főgonosz, szeretem megduplázni a negatív karaktereket, mert közelebb áll a valósághoz az, hogy még az elvetemült alakokban is van némi rokonszenves vagy legalább viccesen suta. A „főgonosz” számomra semmiképp nem lehet evilági.) Egyébként minden démon és fenefajzat közös jellemzője, hogy szabad szemmel nem látni őket. A kamaszok azonban Luca segítségével készítenek egy mágikus szitát, ami láthatóvá teszi a nem teljesen evilági lényeket is. Ez az alapötlet is például az „átlát a szitán” szólásmondásunkból jött.

GA: Tehát sok lényt és varázslatot szólások, kifejezések inspiráltak? Vagy az ellenkező irányba zajlott a folyamat, és ahogy a démonok után kutattál, úgy fedezted fel, milyen sok régi hiedelem jelenik meg ma is a nyelvünkben?

VSz: Inkább a nyelvből indultam ki, amúgy is ilyen vagyok, központi szerepet töltenek be a hangulatok, szókapcsolatok a prózámban is, nemcsak a verseimben. Képes vagyok megírni egy több oldalas jelenetet egyetlen mondatért. Persze arra törekszem, hogy minden részlet értékes legyen, de előfordul, hogy valami nagyon megtetszik, és megteremtem köré azt a szituációt, amelyben ez elhangozhat.

GA: Gondolod, hogy egy távoli jövőben a „modernebb” félelmek is tovább élnek majd a nyelvben? Talán pár száz év múlva a koronavírusból vagy egy politikus mondásából is olyan szállóige lesz, aminek az eredetét csak hosszadalmas kutatómunkával lehet kideríteni?

VSz: Szerintem elképzelhető. Politikából származó szállóigékkel már találkoztam. Ezek a közösségi médiának köszönhetően nagyon gyorsan elterjednek. Gondoljunk bele, régen ahhoz évtizedek kellettek, hogy beépüljön egy-egy divatszó vagy közmondás, ma pedig néhány nap alatt átveszik egymástól az emberek az online jelenlétnek köszönhetően. Persze nem tudom, ezek mennyire bizonyulnak tartósnak. Az a tippem, hogy gyorsabban felejtődnek majd.

GA: Miért ilyen időtálló például a fene? Miért épülhetett annyira be a nyelvbe, hogy még jóval azután is használjuk, hogy a jelentése nagyrészt feledésbe merült?

VSz: Valószínűleg éppen homályos jelentésének köszönhette időtállóságát. Egyfajta tabuként, tabuhelyettesítőként működött. Nem kellett kimondani annak a nevét, amitől féltünk, ráadásul így, hogy kissé rugalmasabb jelentéssel bír, „virágnyelven” lehet általa káromkodni. Egyszerre töltelékszó és ősi jelentéshordozó.

GA: Azzal, hogy feleleveníted ezeknek a káromkodásoknak a gyökerét, és bemutatsz a regényben olyan lényeket, mint a mitmitke vagy a markoláb, sok fiatal olvasóval valószínűleg te ismerteted meg a magyar hiedelemvilág alakjait. Ez is cél volt, amikor elkezdted írni a történetet?

VSz: Igen, rendszeresen tartok rendhagyó irodalomórákat általános iskolásoknak, melyek során a diákok játékosan ismerhetik meg a népi hiedelemvilág alapjait. Nagyon lelkesek szoktak lenni, és én is az vagyok. De mivel úgy látom, hogy ez a téma nemcsak ezt a korosztályt érdekli, igyekszem felnőni a feladathoz, és elmélyülni benne. A doktori disszertációmban is népi motívumokat vizsgálok, bízom benne, hogy ott a felnőtt olvasóknak tudok majd újat mondani.

GA: Viszonylag kevés ifjúsági fantasy épül a magyar hagyományra, és nálunk is a nemzetközi sikerkönyvek a legnépszerűbbek. Gondolod, hogy van esélye a hazai témáknak és történeteknek is teret nyerni a piacon?

VSz: Abszolút. Jómagam legalábbis megteszek érte mindent, mert engem is beszippantott a téma, így önkéntelenül is prófétájává válok. És hadd újságoljam el, hogy a Hajnal öröksége elindult a színpad felé. Épp a napokban mutattam be szakmai közönség előtt a regénysorozat első két könyvéből készült adaptáció szövegkönyvét. A Déryné Program Barangoló Drámaíró Műhelyében, Kulcsár Edit dramaturg segítségével írhattam színpadi művet a regényekből. Az alkotófolyamat során kiderült, hogy a drámaverzió dalokat is megkíván, úgyhogy dalszövegekkel dúsítottam. Ezeket általában szó szerint megálmodtam. Az éjszaka közepén felébredve énekeltem fel a telefonomra. Egyéb téren azonban sok mindent el kellett engedni a regény szövegbőségéből, hiszen a színház inkább a cselekvések műfaja, ledobja magáról a hosszú leírásokat, amiket a regény viszont szeret. Úgyhogy aki majd megnézi a színházi változatot, annak azt javaslom, hogy a regényeket se hagyja ki, ugyanis azok sokkal gazdagabbak nyelviség, epizódok és mellékszereplők szempontjából.

GA: Ha már más műfajokról beszélünk: tervezed, hogy felnőtteknek is írsz majd hasonló témában?

VSz: Igen, távlati terveim között szerepel, de nem köteleztem el magam teljesen mellette. Néha az ember kitűz bizonyos célokat (akár gyerekkorban), amiket rögeszmésen el akar érni, pedig lehet, hogy már meghaladta azokat, vagy egyszerűen megváltozott, és más érdekli. Szóval maximum egy-két évre tervezek, azon túl pedig hagyom, hogy hassanak rám az irodalmi inspirációk, és figyelek a benső sugallatomra.

GA: Idén jelent meg Két világ közt alszik című versesköteted és Magyar monszun című esszéköteted. Mennyire hatja át a hiedelemvilág iránti lelkesedésed más munkáidat? Függetlenek a verseid, a meséid és a tudományos munkáid?

Vsz: A Két világ közt alszik verseiben is kifejezetten sok népi motívumot találunk. Ott van például a Kisboldogasszony (népies nevén: Kisasszony), de egy nagyanyáink korabeli, békebeli asszony alakja is feltűnik időnként a Psyché Alteregónia ciklusban. A Magyar monszun nagyon vegyes kötet, a novelláktól a könyvesszéken át a színházkritikákig tartalmaz válogatott írásokat az elmúlt tizenöt-húsz évemből. Hogy függetlenek-e egymástól? Nem hiszem, minden mindenre hat, van, amikor csak a mélyben dolgozik, és van, amikor egészen konkrét a kapcsolódás. A doktori disszertációm témájául például pont azért választottam a népi motívumokat, hogy ne csak ösztönösen játsszak vele az írás során, hanem a rítusok tudományos hátterét is megismerjem.

GA: Most is dolgozol valamin? Mik az irodalmi terveid?

Vsz: A Hajnal öröksége harmadik részét próbálom befejezni, ami az adventi, karácsonyi, újévi ünnepkör idején játszódik. Imádom ezt a témát, nagyszerű újraírni a legősibb mesét, a sötétség legyőzését. Ezen kívül egy versesköteten is dolgozom, de még nagyon az elején járok, addig nem szeretnék róla többet mondani, amíg legalább a nyolcvan százalékával el nem készültem.