Szemelvények Farkas Gábor verseskötetéből

Isten mögé szorult utcák

(1)

A gyűlölet-ittas vezényszavakra
kitántorognak a sovány kabátok,
szoknyák, nadrágok és cipők. Az ázott
utcán mindent takar a köd, alatta

a leszaggatott vakolatú házak
az éhség és szomj közé préselődnek.
Beállítanak a sorba, előtted
feszes egyenruha. Szólni túl fáradt,

megüt és azon tűnődik, lőjön-e?
Ő sem tudja pontosan, miért gyűlöl.
Mindenségünk a túlélés ösztöne,

nincs más imádságunk. Arcunk színét kis
ráncok árkolják. Fájnak. Mélységüktől
megtorpan a rozsdás drótkerítés is.

(2)

Megtorpan a rozsdás drótkerítés is
az Arany János utca elején. Nem
moccan az árnyék a járdaszegélyen,
minden áll, mint egy végérvényes tézis:

Bőrért bőrt ad az ember, de a létért
mindent odaad! Áram nincs. Ziláltan
elhadart sötétség-ízű imákban
ránk feszül, nem hagy magunkra a kétség.

A hírek szerint néhány napon belül
a téglagyárba hurcolják, akiket
munkára lehet fogni. Ki felkerül

a listára, élhet. Elhinni mégis
nehéz. Elkobozták tőlünk a hitet.
Ahogy érintjük egymást, csak mimézis.

(3)

Ahogy érintjük egymást, csak mimézis,
nem több. Kényszerből osztozunk egy ágyon.
Hogy ne fázzak, tested hőjére vágyom,
de csak ösztönből ölelsz te is, én is.

Markoljuk egymást, akár az életet,
mikor egyesek emberekkel teli
vagonokról suttognak. Felejteni
kellene a gyerekkori énekek

dallamát, a birsalma ízét, szagát,
és a méhekben növekvő magzatot.
Az összetorlódott néma éjszakák

réseiben reszketünk minden zajra,
és bár sovány múltidők a nappalok,
az emlékezést az ösztön takarja.

(4)

Az emlékezést az ösztön takarja:
a kertet, a piacot, a verandát,
a kofákat, akik – mikor eladták
áruikat – mind kiültek a padra

a standoknál megvitatni az árak
alakulását és a léthelyzetet.
Egyszerűbb, ha az ember könnyen felejt
hitet, szerelmet, családot, a házat,

ahol felnőtt, a Vörösmarty utcát
nyáron, mamát, ahogy éppen ruhát mos.
Az emberből az ösztönök ki tudják

űzni a múltat. Mikor összevernek
a délcegen feszes egyenruhások,
körmünkkel tépjük a rozsdát, nevünket.

(5)

Körmünkkel tépjük a rozsdát, nevünket
átírjuk, hogy ne jelentse a halált,
hagyományaink kopnak, mint az apák
hite. Hátunkat vetjük az esőnek,

hogy lemossa a hozzánk tapadt mocskot.
Pedig nem vagyunk mások, csak emberek;
olyanok, mint ők, akik most ellened
töltik fegyverük. Így mennek a dolgok,

röhögnek rajtad, leköpnek, gyaláznak.
Van azért egy-két megvásárolt barát,
jó szagú húst szerzünk, kósert. A házak

közt osonnak olyankor az illatok,
aztán magunkra húzzuk gettóba zárt
létünket, a kabáton a csillagot.

(6)

Létünket, a kabáton a csillagot,
mindent elhordunk, mint egy rongyos ruhát.
Pedig létünk csak adatok, brosúrák,
számok halmaza. Az utcán kint hagyott

szárítón a rongyok jelzik, éltek itt,
dolgoztak, ettek, ittak, elviselték
a népek rájuk aggatott szégyenét,
a véres gyalázkodások mérgeit.

A túlélni akarás tiszta ösztön,
a ragadozó állat is ezért öl.
Gyilkolni csak az ember tud a földön,

kit Isten megteremtett, és itt hagyott,
hogy dermedjenek meg gyilkos kezétől
a légzéssel fogyatkozó illatok.

(7)

A légzéssel fogyatkozó illatok
beköltözködtek az ócska, szú ette
bútorokba, mint rejtett sziluettje
a megmaradásnak. Amíg itt vagyok,

az utcák és a terek sem tűnnek el.
Légzése van a csatornafedélnek,
a kövek, téglák, a járdaszegélyek
együtt lüktetnek, mozdulnak a testtel.

Azután öröklét, pisztolycsattanásra.
A hirtelen összecsukló test alatt
ráncos mindenséggé görnyed a járda.

Megindul a menetoszlop, a testek,
akár az időtől megrepedt falak,
a pinceszagú félhomályba vesznek.

(8)

A pinceszagú félhomályba vesznek
a holnapokra szánt elgondolások
kontúrjai, mégis látni a sávot
a tető és az ég között, a kertet

hallani hangok roppanásaiban.
A sebbe szorult fehérlő fájdalom
kúszik a padlóra tapadt lábakon
a mellkas és a váll felé. Naivan

hunyorgok a csendben: megúszom talán.
Állunk, a távolban lőnek valahol,
mint deszkák közt a rés a vagon falán,

lapítok. Minden levegővételnél
érzem, egyre fullasztóbb a szag, a por.
Vérszaggal takar be most a vétlen szél.

(9)

Vérszaggal takar be most a vétlen szél,
nincs is egyéb takaród ma éjszaka.
Nem tudtad régen, milyen a vér szaga,
hogy bűzlőbb, ocsmányabb a gyűlöletnél.

Most hányni tudnál, de inkább vizelni
próbálsz. Elcsendesül benned az angyal
idegösszeroppanásnyi malaszttal,
és marad az Isten mögötti semmi.

Csontos ujjaid, mint egy ócska bőrönd
elrongyolódott, megfakult sarkai.
A Gömöri-pályaudvar felől köd

burkolja be az Arany János utcát.
A sarkon túl lövéseket hallani,
ég és föld között félúton a hullák.

(10)

Ég és föld között félúton a hullák
a penészes padlóra zsúfolódva.
Összeér a lélegzet, a borosta,
a testszag. Kiürítették az utcát,

ahol hetekig, hónapokig éltek
emberek, tudva, hogy majd, ha menni kell,
muszáj szembesülniük a semmivel.
Tudták, de nem értették a miértet.

Nem értették, miért a ruhára varrt
csillag, és miért lettek vádlottak.
A tenger nem nyílik meg, távol a part.

Nincs érvényesebb tudás az életnél.
Mondják, hogy a belélegzett gáz gyors, csak
a bomlás lassú. Mindent megértettél.

(11)

A bomlás lassú. Mindent megértettél
a Tatár utcai téglagyárban. Már
a reménykedéstől is elfáradtál,
de mostanra csak egy darab hús lettél

imádságok és erőlködés nélkül.
Nem bűn ugyan túlélni, mégis gyötör
a téglagyár melletti meszes gödör,
a holtak után zuhannál mentségül.

Az öregek és haldoklók kezelés
nélkül a földön, őket hátrahagyták.
Éjjel először a gyermekeket és

nőket a pályaudvarra kísérték,
ahol vasszagú vagonok takarták
a lámpák testetlen zsugori fényét.

(12)

A lámpák testetlen zsugori fényét
keresed a piszkos vagonok felett.
A peronon árnyékok, csontos kezek.
Csendőrök válogatnak: ami érték

a csomagok között, félrerakják, majd
mindenkit a vagonokba hajtanak.
Néhány fekete egyenruhás alak
az emberekkel megtöltött aktákat

rendezi, int, és indul a szerelvény.
A csendőröknél egy-egy óra, kalap,
bélelt kabátok, néhány szürke mellény,

itt-ott elszórva kesztyűk, barna szoknyák.
Csend övezi a peront, a falakat,
az Isten mögé szorult néma utcát.

(13)

Az Isten mögé szorult néma utcát
ellepi a szemét, a rongyos fecnik
elfedik a kiszolgáltatott semmit.
Felszakítva az ágyakon a dunnák,

a falakról a képek leverve mind,
kifosztott csendek az üres lakások.
Különben nem látni másnak a várost,
mindenki végzi a dolgát rendszerint,

újra kinyitnak a boltok, a kocsmák.
Az Arany János utca sem elhagyott,
habár a Kazinczyn a zsinagógát

bezárták, és bútorait kitették
elé az utcára. Jellé lettek ott,
ahol megszűnt minden emberi lépték.

(14)

Ahol megszűnt minden emberi lépték,
megállt a vonat, zuhantak a testek.
Az ösztön még életben tart, nem enged,
benned maradt, mikor hited kitépték.

Miután a vagonból kihajtanak,
újra egyenruhások ütnek. Hagyod.
Vonszolod a létet, mint a testszagot.
A távolban sötétlik néhány barakk,

egy kapu vasból, német felirattal:
Arbeit macht frei. Rajtunk durva szövet
a tájba szőtt csend, túlvilági angyal

körülöttünk a köd, és mi alatta…
Aztán a semmibe omlik a tömeg
a gyűlölet-ittas vezényszavakra.

(mesterszonett)

A gyűlölet-ittas vezényszavakra
megtorpan a rozsdás drótkerítés is.
Ahogy érintjük egymást, csak mimézis,
az emlékezést az ösztön takarja.

Körmünkkel tépjük a rozsdát, nevünket,
létünket, a kabáton a csillagot.
A légzéssel fogyatkozó illatok
a pinceszagú félhomályba vesznek.

Vérszaggal takar be most a vétlen szél,
ég és föld között félúton a hullák;
a bomlás lassú. Mindent megértettél,

a lámpák testetlen zsugori fényét,
az Isten mögé szorult néma utcát,
ahol megszűnt minden emberi lépték.

(Magyar Napló, 2026)