Spengler azt írta A Nyugat alkonyában, hogy a romlás, az anarchia akár kétszáz évig is eltarthat majd. Utána esetleg jön egy jobb világ, de ezt előre nem tudjuk. Az indiai bölcselet szerint négy korszaka van az emberiségnek, és ezek újra és újra követik egymást, mint ahogyan az évszakok. Eljöhet egy újabb aranykor is egyszer. Egyelőre a fogyasztói társadalom kora van, s akárki is lázadozik, küzd ellene, előbb-utóbb mindenkit bedarál, akár a gonosz öreg hölgy az Illt megölni vonakodó gülleni polgárokat Dürrenmatt tragikomédiájában. Apropos: tragikomédia! Hallom, hogy az egyik múlt századi pártvezérről film készül. Az alkotók egyelőre még csak a tervezés stádiumában vannak, egyikük – talán a forgatókönyv írója – azt nyilatkozta nemrégiben, hogy annak a bizonyos pártvezérnek az élete a shakespeare-i hősök tragédiájához hasonlítható.
Én meg mindjárt mérges lettem. „Holnap és holnap és holnap: tipegve / Vánszorog létünk a kimért idő / Végső szótagjáig, s tegnapjaink / Csak bolondok útilámpásai voltak / A por halálba.” Ezt gondoltam. Meg ezt is: „Míg tükröt veszek, süss ki drága nap, / Menet közben hadd lássam árnyamat.”
És még sorolhatnám. Az első Macbeth nagymonológjának részlete, a második III. Richárdé. És akkor ezt még le sem írtam: „Kizökkent az idő; – oh, kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt.”
Mondtam is egy barátomnak, hogy micsoda sarlatánság ez?! Shakespeare-rel egybevetni ezt a pártembert? Aki olyanokat mondott, hogy a krumplileves legyen krumplileves?
De ez a barátom szerencsére nem mindig ért velem egyet. Vitatkozik. És sokszor igaza van. Most például azt mondja nekem, hogy Shakespeare drámái interpretációk. Az igazi Macbethről szinte semmit sem tudunk, Hamlet lehet, hogy Shakespeare fia volt, III. Richárd pedig a legújabb kutatások szerint csak egy átlagos gonosz, ami abban a korban egyáltalán nem volt feltűnő.
Aztán azt mondja ez a barátom, hogy az ember az ókor óta semmit sem változott. Legfeljebb a nézőpontunk, a narratíváink. Cinikusabbak lettünk. Mögé látunk a dolgoknak. Sztálinról is készült már szatíra, a krumplileves emlegetőjéről is szatirikus regény.
Nem hiszünk már a tragédiákban, az egészet melodrámának, pátosznak tekintjük.
És az egész mögött mi van, kérdi a barátom, és meg is válaszolja: Isten hiánya. Mert ha a teremtett világ a rend, akkor az embernek van egy igazodási mércéje, erkölcse, hogy mit szabad, mit nem. Ez az ókori hősök, a shakespeare-i hősök, Madách, Goethe és a többi nagy író hőseinek a tragédiája. Akkor még voltak igazodási pontok, volt egyfajta mérce, hiszen a gonosz is a teremtés része, az ember maga döntheti el, melyik utat választja. 1905-ben a francia parlament – talán elsőként a világon – döntött arról, hogy ezentúl az államnak és az egyháznak semmi köze nem lesz egymáshoz. Ezentúl ők, a francia képviselők nem Isten nevében hoznak törvényeket. Nem az isteni rendet követve, képviselve. A törvény előtt nem kell többé a Bibliára tett kézzel esküdni, hogy csakis a tiszta igazat… Az emberek döntik el, mi a jó, mi a rossz, mi helyes, és mi helytelen. Pedig a nagy írók már korábban figyelmeztettek erre. Dosztojevszkij már nagyjából harminc évvel hamarabb megírta a Karamazovokban, hogyha Isten nincs, akkor mindent szabad, akár embert ölni is. Hiszen az embert Isten a saját képére teremtette, de ha a Teremtő nem létezik, akkor mi nem vagyunk az ő képmásai, hanem csupán evolúciós „végtermékek”.
Az emberölést azért minden társadalomban tiltják és büntetik, ez kétségtelen. De nem tudjuk, mi lenne, ha mindenki újból hívő lenne. Egy újkori és újonnan megtért Hamlet például leszúrná-e az oltár előtt térdeplő Claudiust, vagy most is megkímélné az életét, csak azért, hogy ne jusson apja gyilkosa a mennyországba?
Visszatérve az eredeti kérdéshez, mondja a barátom, ma is lehetnek görög sorstragédiák. Annak a bizonyos pártvezérnek az élete is ilyen lehetett, csak mi már nagyon cinikusak lettünk, de ezt már mondtam, így beszél a barátom.
És mára elborított bennünket az új Isten, fecsegek én, a fogyasztói társadalom istene. De nem is ez a lényeg, mondja ő.
Hanem mi a lényeg, kérdezem én.
Hát csak az, hogy ez a shakespeare-i sorstragédia hogy fog kinézni a filmvásznon. Meg lehet-e oldani, vagy tényleg melodrámába, nevetséges pátoszba fullad majd a történet?
Nem találtunk választ, és közben a kíváncsiságunk is lelohadt. Meg amúgy is. Mennem kellett bevásárolni.

Gáspár Ferenc