A veszteség nem szexi. Az összeomlás nem Insta-kompatibilis. A fájdalom nem tesz vonzóvá. Mégis az életünk része.

A Budapest Galéria kiállítása nem romanticizálja a gyász vagy a veszteség feldolgozását, sokkal inkább arra tesz kísérletet, hogy ismét beemelje a társas beszédtémák közé ezt a régen nagyon is alapvető, mára egyre inkább tabuvá váló komplex érzelmi folyamatot. Manapság sokszor érezhetjük azt, hogy az efféle gyengeségek nem megengedettek, hacsak nem rekordgyorsaságú felépülésünket mélyenszántó bölcsességekkel és finoman komponált képek kíséretében osztjuk meg a közösségi médiában. A tárlaton szereplő nemzetközi művészek éppolyan sokrétűen fogják meg a gyász rétegeit, ahogy az valójában az egyénekben megjelenhet. Az egyéni, transzgenerációs vagy nemzeti traumák mindegyikével tudunk kapcsolódni a kiállítóterekben sétálva, a változatos technikák – textilmunkák, videók, installációk és festmények – pedig még tovább hangsúlyozzák: a gyásznak millió változata és árnyalata van, nemcsak fekete.

A Budapest Galéria földszinti terében erős nyitány fogadja a látogatót. Emily Waszak nagyméretű textilinstallációi fekete tömegként súlyosodnak a nézőkre, de az anyagokban nyitott kapuk átjárhatóvá teszik a műveket, éppúgy, ahogy a veszteség okozta nehéz érzés is lassacskán fellazul és idővel szertefoszlik. Az installációkba helyezett különböző tárgyak a tradicionális japán házioltárok hagyományára vezethetők vissza, amely által az elhunyt személyek az otthonokban és most átmeneti térként a kiállítótérben is megjelennek. A tárgyak mellett fotók segítik megidézni Fátyol Viola munkáiban is a művész elhunyt édesanyját. Kányási Holb Margit finom és nagyon személyes tárgyakon, fotókon keresztül jelenik meg: míg mások számára ezek a képek csak egy generációkon keresztül örökölt, többször javított textildarabnak egy lightboxban megvilágított gyűrődéseit vagy virágokról készített mobiltelefonos képeket reprezentálnak, addig a művész számára a kapcsolódást jelentik az elhunyt édesanyához, az emlék megőrzését. Anaïs Chabeur videójában is a fehér anyag kapja első pillantásra a főszerepet, de az anyagon lágyan mozgó kezek végül az élettől való búcsúzás és a halottgondozás csendes folyamatait közvetítik a néző számára. Az otthongondozás, a hospice-nővérek munkája jellemzően láthatatlan marad. A képsorok az elmúlás körüli rítusok, az elhunytnak járó tiszteletadás elemeire hívják fel a figyelmet, amelyek éppúgy szólnak a gyászolónak, mint az élettől búcsúzónak.

Az emlékek megőrzésének módja a modern világban új nehézségeket rejt magában: Kádár Emese kézi szőttesein a digitális világot a halál és az elmúlás egyik szimbólumával, a sírkővel dolgozza össze. Kézzel készített szőtteseinek egyedisége és kézzelfoghatósága éles ellentétben áll a digitális tárhelyekre bízott értékes emlékeink anyagtalanságával: mi történik, miként dolgozzuk fel, ha a szeretteinkhez kapcsolódó fotóink és videóink elvesznek a digitális térben? Milyen kapocs marad köztünk és az elvesztettek között?

A gyászhoz és az elhunytak emlékeihez a tárgyak fontos kapcsolódási pontot jelentenek. Ember Sári régészeti lelőhelyet idéző installációjában az agyagfigura és a mellé helyezett tárgyak a rég elfeledett személy archeológusok által feltárt sírját idézik meg. Az egyénhez való érzelmi kapcsolódás több ezer év távlatából már elporladt, és egy újfajta kapcsolódás, a múlt megértésének vágya, az emberiség történetének és örökségének több ezer éves kapcsolódásának adja át a helyét. Hasonló időbeli távlatokat használ fel Noor Abed filmjében. A 16 mm-es filmre forgatott alkotás anyagában és vizualitásában is erős időbeli távlatokat nyit meg. A vissza-visszatérő, szinte hipnotikusan ható dal mellett a női alakok tánca, a helyszínként szolgáló sivatagi területen kialakított ősi sírhelyek, barlangok és üregek a gyászt kiragadják személyes perspektívájából, és a generációkon átívelő, közösséget érintő gyásznak adják át a helyet. Kettős szálon jelenik meg a gyász Korakrit Arunanondchai videójában is, ahol a művész nagyapjától való búcsúzásának történetét át- és átszövi a nemzetét sújtó gyász érzése. A film ősi rituálékkal, a hitrendszerben mélyen gyökerező elemekkel beszél mindennemű hierarchia nélkül a különböző veszteségekről. Kettős veszteség párhuzamba állítása jelenik meg Dana Kavelina stop-motion animációjában is, amelynek fókuszában az Ukrajnában évek óta dúló háború borzalmai, a kizsákmányoló pusztítás áll. A háború, amelyben mindenki csak veszthet, annak feldolgozása és a továbblépés pedig mindenki számára kihívást jelent. Ebben a feldolgozásban a közösség ereje segíthet, ahogy történik ez a Mexikóban működő El Colectivo Solecito de Veracruz női kollektíva tagjai között, akik a mexikói drogháborúk során eltűnt szeretteiket keresik a közelmúltban feltárt tömegsírnál, a rendelkezésre álló eszközök segítségével megadva a holtaknak a végső tisztességet. A Koleszár Adél kutatása során készült képeken az emberekről és a tájról éppúgy leolvashatóak az elmúlt évek megpróbáltatásai, amelyet az Esteban de la Torre által, a helyszínen készült hangfelvételből összeállított hanginstalláció még közelebb hoz a nézőhöz. A zene a gyászhoz kapcsolódó hagyományok fontos eleme, ebben a szerepben jelenik meg Móró Zsófia és alkotótársainak (Drapkó Péter, Kőrösi László, Zwickl Pál) hanginstallációjában is. A fülhallgatót fejünkre téve virrasztó és sirató énekek mantrikus világába zuhanunk. Olyan érzelmi örvénybe keveredünk, amelynek hatása alól nehéz kivonni magunkat, még akkor is, ha a néző emlékezteti magát a munka tudományos hátterére. Móró Zsófia ugyanis hosszú távú kutatómunkájának fókuszába a Józsefváros és az ott élő roma közösségek halálhoz kapcsolódó rítusait, kulturális örökségét állította, mivel paradox módon sokszor éppen a nagyvárosokba felköltözött emberek őrzik meg leginkább a hagyományaikat, ezzel tartva életben és szőve szorosabbra a közösség tagjainak láncolatát.

A veszteség feldolgozása mindenki számára egyéni folyamat, éppen ezért más és más mű szólítja meg a nézőket A szívem is sír belül – Gyászmunkák kiállításának alkotásai között. Nemzeti traumákhoz, generációs és személyes veszteségekhez kapcsolódnak a művészek saját élményei, a feldolgozás egyéni gesztusait mutatva be a nézőnek. Az Ulbert Ádám festményén megjelenő szívnek kettős története van: táplálkozik a több száz éves ábrázolási és festészeti hagyományokból, de utal a mű személyes vonatkozására, a művész édesapjának szívbetegség miatti halálára. Hilla Kurki művei szintén ötvözik a gyász személyes és társadalmi, kulturális aspektusait. 2012-ben elhunyt lánytestvérének állít emléket a művész, amikor annak ruháit magára ölti, majd szétszaggatja, és a darabokból rongyszőnyegeket készít. A marcangoló fájdalom, az elhunyttal elhaló kis részünk, és a megmaradt emlékek foszlányaiból valami új és továbbörökíthető alkotása koncentrálódik a térben. Comforter című munkájában a ruhákból szőtt pokrócba tekeri magát Kurki, ahogy tesszük mi is a kiállítás művei által létrehozott érzelmi „lepelben”, amelybe burkolózva akarva-akaratlanul is gyógyulhatunk.

A kiállítás a Budapest Galéria két szintjén 2026. november 22-ig tekinthető meg.

A szívem is sír belül – Gyászmunkák kiállítás a Budapest Galériában. Fotó: Juhász G. Tamás