Tokodi Edina útja a Magyar Képzőművészeti Egyetemtől a milánói Accademia di Belle Arti di Brerán át egészen az Amerikai Egyesült Államokig vezetett. Tizenhat évet töltött New Yorkban, ahol világlátására, a növényekkel való kapcsolatára is nagy hatást gyakorolt a kulturális közeg. Legutóbbi, Textilgyárbéli kiállítása is a természet eszközeivel tematizálja az ember és természet viszonyát. Alkotásai módszertanáról, kultúrák közötti utazásokról beszélgettünk. – Somogyi-Rohonczy Zsófia interjúja.

Somogyi-Rohonczy Zsófia: A képgrafikai képzés már önmagában sok kísérletezésre ad lehetőséget. Hogyan kerültek alkotói eszköztáradba az élő növények?

Tokodi Edina: A növényekkel alkotást már a Magyar Képzőművészeti Egyetemen elkezdtem. Megnyertem az egyik évben a Ludwig Ösztöndíjat, amivel lehetőségem nyílt Japánba utazni. Mindig nagyon vonzottak a zen kertek, ezért sokat végiglátogattam Kiotóban, Tokióban és még több helyszínen. Onnantól kezdve az összes munkám ezt az élményt akarja visszaadni: a természettel való közelség, a természettel való intim kapcsolódás élményét. Az alkotás, amit magaddal vihetsz a lakásodba, olyan, mint egy instant kert, egy kis házi oltár, de közben kert is. Úgy gondolom, önmagában is energiát hordoz az, hogy a munkáim természetes anyagokból készülnek. És ezzel nagyon jól tudnak az emberek kapcsolódni. A legfrissebb munkám egy perzsaszőnyeg, amit földből és sóból készítettem a Textilgyárban (2026. augusztus 8. és 30. között volt látható. – SRZs). Azt olvastam a perzsaszőnyegekről, hogy alapgondolatuk szerint mindegyik egy kert, amit magaddal vihetsz. Ez számomra pozitív visszacsatolás, mert a kert a műalkotás alapjaként régóta jelen van, és ezzel az utolsó munkámat, a föld-só installációt kapcsolja össze a korábbi, növényes alkotásokkal.

SRZs: Munkád során sokszor élő és buja zöld növényekkel dolgozol. A Textilgyárban viszont a szikes talajok, a kimerült természet, a kiégett mezők kerülnek túlsúlyba. Volt ebben tudatosság, vagy valamilyen élmény áll a váltás mögött?

TE: Én nem gondoltam a kiállítás munkáit annyira komornak és depressziósnak, mint amilyennek talán néhányan látják. Annak, hogy növényes munkát csinálok, természetes utóélete az, hogy a növény egy idő után elszárad. Szeretek különböző anyagokkal dolgozni, így az élő növények után próbáltam az anyagkísérleteket kitágítani. Mit lehet kezdeni a homokkal vagy más anyagokkal? Hogyan lehet csak magával az anyaggal minimalista formában egy teret vagy egy tájképet megidézni? Egyidőben azzal is kísérleteztem, hogy miként lehet konzerválni a növényeket, és elérni, hogy úgy nézzenek ki, mintha élő növények lennének. A Textilgyárban lévő kiállításnak nem feltétlenül volt célja, hogy ennyire félelmetesen aktuális legyen. A 2026-os Menedék című munkám témája viszont, az elszáradt növények és a rajz összekapcsolódásával, valóban a klímaváltozás kérdését veti fel.

SRZs: 16 évig éltél Amerikában, így két kulturális közegben is van tapasztalatod. Hogy látod, az emberek miként viszonyulnak a klímaváltozás kérdéséhez? Milyen lehetőségek vannak a klímaszorongás enyhítésére?

TE: Magyarországon most nagy nehézségeket okoz az aszály, sokat olvasok róla, de tudjuk sajnos, hogy általában véve nem ez foglalkoztatja az embereket sem itthon, sem Amerikában. (A beszélgetést augusztus második hetében vettük fel az extrém alacsony vízállás időszakában. – SRZs) Inkább az lehet a különbség, hogy ott több pénz van, és én is több olyan szervezettel kerültem kapcsolatba, akik ezzel foglalkoznak. Míg itthon a túlélésért küzd mindenki, Amerikában sok civil szervezet vesz részt az oktatásban. Nem feltétlenül csak az iskolai oktatást értem ez alatt, hanem azt, hogy a gyerekprogramokban és könyvekben a globális felmelegedés és más társadalmi kérdések sokkal inkább jelen vannak, mint Magyarországon. Figyelemmel kísérem a hazai szervezetek munkáját, és azt látom, hogy mindenki maximálisan beletesz mindent, mégsem elég ahhoz, hogy eljusson az átlagemberhez. Lehetséges, hogy itthon is a gyerekekkel kell kezdeni.

SRZs: Sokszor dolgozol akár szukkulensekkel és más növényekkel, amelyek valóban benne élnek a művekben. Az élő utcai installációk szinte kirobbannak a zárt térből, és elfoglalják a várost. Élő utcai munkáidra milyen reakciók érkeztek a nézőktől?

TE: Régebben nagyon sok kíváncsi e-mailt, megkeresést és felkérést kaptam. Akkoriban mindig hozta az egyik munka a másikat, volt rá érdeklődés. Kaptam pozitív visszajelzéseket, de én is érzem, hogy jó dolgozni ezekkel a növényekkel, munka közben is sok energiát kapok.

SRZs: Az élő növények „reakcióival” is számolnod kell a munka során. Mi dönti el, hogy milyen növényekhez nyúlsz egy-egy alkotásnál?

TE: Egyrészt a technikai adottságokból indulok ki. Borzasztóan inspirál, hogy ha van egy projekt – legyen ez kiállítás, utcai munka vagy installáció –, akkor ott figyelembe kell venni a technikai adottságokat, lehetőségeket és kötöttségeket. Az évek alatt szépen lassan megtanultam, milyen szempontokra kell figyelni a növényekkel való alkotáskor: mennyi ideig lesz kint, és élő növény esetében lesz-e, aki gondozza? Nagyon szépek a növényfalak, amik egyidőben igen népszerűek voltak, de a fő kérdés, hogy ki fogja a gondját viselni, és mennyire fenntartható? Inspiráló nagy méretben dolgozni, és az alkotásaimban is mindig próbálom a maximumot kihozni magamból, a legjobb tudásomat adni. Ez volt az egyik legfontosabb, amit New Yorkból magammal hoztam: ott, ha valami jót akarsz csinálni, akkor annak a legjobbnak kell lennie, mert sok kiváló alkotó van. Emiatt is szuper inspiráló a közeg. Nem mondom, hogy nem lehet hibázni, de ott a középszerűség elveszik, mindig a maximumot kell nyújtani.

SRZs: A munkáidban fizikailag is megjelenik az „ember” maszkok formájában. Ezek az emberi alakok mit mutatnak meg az ember és a természet viszonyából?

TE: Az Amerikában töltött idő alatt többször is csináltam ember-yeti-szerű álló növényinstallációt, de előtte is évekig készítettem utcai munkákat, street art jellegű kísérleti invenciókat leginkább mohával vagy fűvel. Az volt a kérdés, hogy miként tudom a növényeket a városi emberhez közelebb hozni, és egy szinttel feljebb lépni, interaktívabbá tenni a kapcsolatot. Ennek egy módja lehet, ha az ember maga is felveheti a maszkot, bele tud bújni, hogy azon keresztül nézze a világot. Ezeknek a fotóknak van egy vicces, vidámparki jellege is, de áll egy olyan szándék is mögötte, hogy ha megosztják a fotókat, akkor a műalkotás az interaktív elemmel több emberhez is eljuthat, mint egy szokványos környezetvédelmi felhívás. Nagyon szeretem a busószerű ábrázolásokat, amik szintén egy ősi transzcendens kapcsolatot idéznek fel a természettel.

SRZs: A természet mellett van olyan irodalmi alkotás, ami inspirál a munkában?

TE: Sok kortárs írót olvasok, leginkább angolul, de valahogy legtöbbször a női írók találnak meg. A kortárs női vonal sokat jelent, mert segít tisztábban látni saját magamat és a körülöttem lévő világot és viszonyokat. Úgy gondolom, a sokszínűség pozitív és inspiráló dolog. Az egyik kedvencem Hollie McNish, aki nagyon pontosan beletalál a költeményeiben a nőiséggel és az anyasággal kapcsolatos kérdésekbe, miközben tele van humorral.