Valami nem hagyja nyugodni az embert a bábban, illetve a báb körül. Mi is légyen ez a papírból kivágott, fából faragott, netán ragasztott, kasírozott, cérnával-dróttal összefűzött, horribile dictu hegesztett figura valójában? Gyermekjáték? Felnőttjáték? Szakrális, rituális tárgy? Pótlék, amivel kiélhetjük azt, amit saját testünkben-testünkkel nem merünk? Testünk-lelkünk meghosszabbítása? Ugyanazt a minőséget-milyenséget képviseli-e báb, bábu és baba, vagy pedig ezek tökéletesen különböző entitások? Veszélyes vizekre evezünk, hiszen – nem csak – etimológiai értelemben már a bálványtól sem járunk messze!

A legföldhözragadtabb, leggyakorlatibb értelemben tárgyakról beszélünk, melyeknek képzeletünk tulajdonít puszta valójuknál kiterjedtebb jelentést. Egy darab fa hever az erdőben. Abba a fadarabba kizárólag az emberi lény képes önmagán túlmutató jelentést vélni-álmodni-képzelni. Csak egy emberi lény szemében van annak a falénynek szeme, szája, arca. Ez a gyökér egy vigyorgó manópofa lesz, az az ág egy szárnyra kapó tündér. Az a repedés a vén tölgyön egy mosoly. Az a görcs a bükkön egy mindent látó szem. A hársfa odva rémítőn tátongó száj, csupasz ágai karmos ujjak. Ezek mi vagyunk, vagy „ők”? Léteznek a teremtett világnak az emberi észlelettől független, sőt: az emberi észleletet megelőző, effajta képi jelei? Vajon a fák is ijesztgetik, vagy éppen kedvesen hívogatják egymást? Persze tény, hogy ami a mi kis emberi észlelésünkkel ijesztőnek hat, az bizony a természetben teljesen máshogy veszi ki magát, különben a pókok meg a százlábúak sehogyan se kezdhettek volna szaporodni az idők kezdetén…

A látszat ellenére még mindig a bábokról beszélgetünk. Pontosabban arról a látásról, képzeletjátékról, beleérzésről, ami a bábkészítést minden esetben megelőzi. Most bábkészítés alatt nem azt értem, amikor a nagy tekintélyű mester már a századik Pulcinellát esztergálja a műhelyben, és csukott szemmel, sablon nélkül is tudja az átmérőket. Hanem azt, amikor a legelsőt készíti. A legeslegelsőt, az ősbábot, amit sablon nélkül, az apjának a szépapjának az ősapjától örökölt titkos tudás nélkül, valami égi sugallat alapján, a „semmiből” készít el. És adott esetben még azt se tudja, amikor nekifog, hogy ebből Pulcinella lesz. Csak mondjuk megsejt egy darab fában egy emberalakot. Esetleg asszonyt, férfit, gyermeket vagy öreget is láthat már benne.

Semmilyen bizonyságunk nincs az emberi közlés kezdeteiről, de azért bizonyos antropológiai föltételezéseink akadnak. A beszédet föltehetően megelőzte valamilyen ritmikus hangadás. A mindenkori játék vélhetően utánzással kezdődhetett. Csontok, botok, kövek jelenítették meg („modellezték”) egy szerepjátékban azokat a lényeket és dolgokat, amiket méretüknél fogva komplikált lett volna esténként a tűz mellé cipelni. Itt némiképp visszatérünk a tűnődés elején fölvetett kérdéshez: azok a több ezer éves tárgyak, állat- és emberalakok, amik az emberi kultúra (ma ismert) kezdeteiről tanúskodnak, azok tulajdonképpen szobrok vagy bábok? Egyáltalán: mikortól válik el egymástól a kettő? Az óvatlan megfigyelő talán azt mondaná: a báb mozog, a szobor mozdulatlan. Ám léteznek mozgó szobrok is – mindenki látott már effélét kortárs galériákban. Gondoljunk csak a világhírű Lois Viktor izgő-mozgó, zenélő szobraira! Vagy vegyünk valami sokkal ismertebbet: hová sorolnánk be például a szélkakast?

Ha (tegyük föl, mert lehetséges!) a paleolit ember a maga kis Vénusz-szobrocskáját rituálisan körbehordozta a barlangban, és mondjuk minden terhes nőnek hozzádörzsölte a hasához, az mi volt? Szakrális szoboravató, vagy szertartásos bábjáték? És mi a helyzet keresztény kultúránk körmeneteivel, a szentek ereklyéinek hordozásával, vagy akár az úrfelmutatással?

A világ számos pontján ismert hagyomány például – nálunk talán Nógrád megyében, a régi Palócföldön él a legdíszesebb formában – a Mária-szobrok felöltöztetése. Több rend ruha áll rendelkezésre, amiket az évköri ünnepek során cserélgetnek. Ismételjük csak el újra a költői kérdést: báb vagy szobor?

De térjünk vissza a történelem előtti időkhöz, a mindenkori kezdetek attitűdjéhez: amikor meglátok egy tárgyban valamit, ami jelképez, megjelenít egy nálánál sokkal nagyobb dolgot. Egy hatalmas, veszélyes állatot, vagy valamely földrajzi jelenséget, folyót, hegyet… Apró kavicsokkal, botocskákkal, pálcikákkal, csontszilánkokkal manipulálva megjeleníthetem az egész világot, ami minket körülvesz. Ilyen értelemben minden óvodás korú, játszó gyermek a történelem előtti idők emberének attitűdjét hordozza és mutatja be. Cizellálatlan eszközökkel, a lehető legkiterjesztettebb valóságérzékeléssel, elképesztően tág asszociációs mezővel, a „semmiből” rögtönzi az általa ismert világ egészét. A teljesen ad hoc tárgyakkal manipuláló gyermekben láthatjuk a világ legelső bábjátékosait – vagy akár térképészeit!

A bábozás ilyesféle, ösztönös gyökerei tehát egy irányba mutatnak a látható világ megismerésére, megértésére, sőt: egyenesen uralására irányuló emberi akarattal. Nemrég volt alkalmam megfigyelni alig másfél éves, fogadott unokámat: micsoda varázslattal hat rá a játszótér kavicsainak végtelen sokasága! Koncentrált figyelemmel markolta föl kavicsok tucatjait újra és újra, majd engedte azokat kiperegni apró markából, hogy megint beletúrjon a megszámlálhatatlan tömegbe. Tizensok évvel ezelőtt a gyermekem is ugyanígy tett a kavicsokkal, ahogy valószínűleg én is. A gyermeki tudatot lenyűgözi a megfogható, megérinthető, egyben engedelmes sokaság.

Hasonló emlék saját gyermekkoromból a babok hadserege. Valami megmagyarázhatatlan, ám elementáris vágyat éreztem a valódi sokaságnak, az igazi tömegeknek való parancsolásra. Mármost a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján kis hazánkban nem úgy álltak a gazdasági együtthatók, hogy egy átlagos gyermek átlagos gyermekjátékokból valódi tömeghadsereget tudott volna létrehozni, hiába volt olcsóbb a Lego, meg a műanyag katona, mint manapság. Nem emlékszem pontosan, hogy szülői sugallatra, vagy saját eszmére történhetett, de a megoldást a babok jelentették, nevezetesen a fehér- és a tarkababok. Ezekből gyermeki szemmel végtelen mennyiség állt otthon rendelkezésre, ráadásul a filctoll is fogta a felszínüket – egy darabig – így még el is lehetett különíteni az egyes csapattesteket. Gyermekszobám elképesztő stratégiai manőverek, csapatmozgások, támadások és visszavonulások színterévé vált, a fehérbabok jobb- és balszárnya karolta át gyors könnyűlovas-manőverekkel a tarkababok nehézkes gyalogságának négyszögeit, ám azok elszántan védekeztek (hogy mindebből később mi került a bablevesbe, arról anyukámat a mai napig nem mertem megkérdezni…).

Így találkozott hát privát mitológiámban a bab meg a báb, valamint a gyermeki ártatlanság és a madártávlatból történő hatalomgyakorlás ridegsége, bár ezt akkor még nem tudtam.

Szintén a történelem előtti kezdetekre és az ártatlan gyermeki látásmódra utal még egy tizenpár éve divatos jelenség: az úgynevezett tárgyszínház, avagy tárgybáb. Ez annyit tesz, hogy egy teljesen hétköznapi tárggyal játszom, arra terjesztem ki az asszociációs mezőmet, és ha bábosként jól csinálom, akkor a közönség is egy pillanat alatt elfogadja, hogy a fekete fazék a gonosz lovag, a piros fazék meg a jó lovag. Hangsúlyozom: itt nem egy „tiszta” műfajról beszélünk (bár természetesen olyan is lehetséges), hanem inkább egy-egy tárgy színesítő effektusként való beemeléséről a „normálisan” elkészített bábok „társulatába”!

Legszebb emlékem erről egy Pécsett látott, szabadtéri előadás. Sajnos a címre és a társulatra nem emlékszem, de aki látta, vagy netán játszotta, az emlékképből biztosan ráismer. Egy közönséges felmosó jelenített meg egy kutyát. Mindenki ismeri, minden háztartásban van ilyen filléres, kétkezes eszköz: hosszú nyélre erősített rongyszalagokból áll (valamiért egy időben „mop”-nak neveztük, nem tudom, manapság ez dívik-e még). A játszó ezt a felmosót rángatta, húzkodta a színen, és beszélt hozzá: Morzsi, gyere ide! Morzsi, nem szabad! Okos vagy, Morzsi…

A felmosó úgy nézett ki, mint egy felmosó, láthatóan semmilyen bábművészi-kellékesi manipuláció, átalakítás nem történt vele, hanem úgy állt a színpadra, ahogyan a boltban meg lett vásárolva (vö.: ahogyan Isten megteremtette…). A játékban sem volt semmi különös vagy akrobatikus elem: a játszó egyszerűen „csak” játszott vele, a tárgy „kutyaságát” a szituáció, valamint a bábmozgató/tárgymozgató általánosan ismert, jellegzetes kutyaidomító mondatai és gesztusai teremtették meg.

Ennél tökéletesebb kutyát én még színpadon nem láttam!

Körülbelül századmagammal nézhettük a szabadtéri előadást, gyermekek-felnőttek vegyesen, és senkiben egy pillanatra sem merült föl a kérdés, hogy tényleg kutyát látunk-e. Ez a rövid jelenet azóta is úgy él emlékeimben, mint a mindenkori játszó ember megkérdőjelezhetetlen zsenijének ősidőkbe visszautaló, isteni manifesztuma.

Remélem, ezek után már minden kedves olvasóm tisztában van vele, hogyan is kell bábot készíteni!

Juhász Kristóf