Szemelvények Lázár Balázs verseskötetéből

Második helsingőri feljegyzés

Színész vagyok. Hiányom
helyén Hamlet szerepét
játszom az improvizációra
épülő, de annál pontosabban
megtervezett rendezésben.
Folytonosan próbálom áttörni
a negyedik falat, köztem és a nézők közt,
de mihelyt tudomásukra hozom,
tisztában vagyok jelenlétükkel,
kiröhögnek, s tekintetük
éles nyársára húzva áldoznak
fel a szertartás pillanatünnepén.
Hiába is dobnék le jelmezt,
dönteném fel a díszleteket,
vagy menekülnék a kijárat felé,
már csak a szerepem lehetek.
Alakításom túlnő rajtam.
A véres finálé kezdetére
sikoltásom a végszó.
Dánia színház. Minden úgy van,
ahogy előadják, miközben
a történet régen elveszett.
A játék mögött is játék feszül.
(A vizes ingén keresztül
Ophélia rózsamelle szúr.)
A végén aztán mindent felold
a taps morajló tengere.

Ötödik helsingőri feljegyzés

a csönd kapu melyen ha belépsz
rád csukódik a kimondás előtti áhítat
ha azt gondolod szavaidban élsz
otthontalan leszel mint az öntudat
gondolathullám mossa partjaid
beléd szakad egy-egy sziklafal
morajlása a zubogó véré
úgy ismerhetsz meg ha nem akarsz
kivet magából belső tájad
remegő horizont a pillanat
Horationak talán azt mondanád még
országomat egy emberi szóért

Tizenötödik helsingőri feljegyzés
Ophéliának

Mióta tekintetünk
egy kozmikus robbanástól
eleve elrendelten, saját téridejétől
hajtva egyre gyorsuló ütemben
tágulni kezdett a végtelenben,
s a kezdeti forró kavargásból
csillagokat, bolygókat,
veszélyes fekete lyukakat, vörös óriásokat,
fehér törpéket, öntörvényű üstökösöket,
s az egészet összetartó titokzatos erőt
teremtett, melyek egy közös
fókuszba majd ismét összeesnek–
szóval kezdem felfogni, milyen örök,
s mennyire mulandó minden közös perc,
melynek láthatatlan háttérsugárzását úgy hívjuk,
mert nincs pontosabb szavunk rá: szerelem.

A monroe-i temetőben

„Itt nyugszik az Úrban”, „Béke hamvaira”,
és „Nyugodjék békében” a szív alakú
gyereksírokon is. Rögtekintetével
les minket messziről az Appalache-hegység.
Órákig bolyongtunk Délkelet-Ohio
elhagyatottnak tűnő, kopott falvai
között, míg rátaláltunk úti célunkra,
s a pillanatba másfél évszázad nehéz,
kényszerűen kavargó csendje költözött.
A Monroe temető régi sírkövei
apró „tanúhegyekként” emlékeztettek
az Óhazát hátrahagyó magyarokra,
akik kalandvágyból? jobb életért? vágtak
neki az Újhazának Ungból, Zemplénből,
és dolgoztak itt bányatelepeken,
engedve a „fekete gyémánt” hívásának.
Történetekké bomlik a történelem:
kettős nyelven írt nevükhöz a képzelet
egy-egy emberi arcot, sorsokat szerez,
szerelmeket, esküvőt, temetéseket,
korai halált, bányabaleseteket,
az iszonyú kiszolgáltatottságból is
kemény, közös munkával kiemelkedő,
új települést, iskolát és templomot
emelő, messze szakadt honfitársakat,
akik, mikor a bánya épp jól fizetett,
az otthon maradottaknak is küldtek még
adományokba sűrített szeretetet.
Mára csak néhány ház és a többszörösen
újjáépített templom deszkái őrzik
az egykor oly lüktető magyar világot
a szomszédos Congo „szellemfalujában”,
hol az elődöket emlegeti fel az
ősök nyelvét már nem beszélő Almashy
házaspár, míg kedvesen vezetnek minket
a régen református „Isten házában”,
melynek régi sarkköve a colombói
magyar gyülekezet hajlékát támasztja.
De éjjel, titokban, ezt az elhagyott helyet
belakja ismét a temetői népség,
s életre kel a hajdani bányatelep:
szénportól kimart arccal férfiak mennek
otthoni hírekért a „Post Office-ba”, és
káromkodnak ízesen vásárlás közben
az árak láttán a kis „CompanyStore”-ban.
Amerikai stílusú faházakban
zsákvászonból varrnak ruhát az új nyelven
alig értő asszonyok gyermekeiknek,
de aztán ugrik hirtelen a kép, s látszik,
ahogy gyarapodik, érik a közösség,
mulatságokra is marad kedv, idő meg pénz;
szól a zene, jár a csárdás virradatig…
Hazafelé, a hosszú repülés alatt
ötlött eszembe, hogy száz vagy százötven év
múlva talán majd a mi sírjaink között
keresik elveszett identitásukat
magyarul nem értő leszármazottaink.

Pünkösd hétfői hazaút

Felizzott szivarvégként lobbant a nap,
fénye feszes dombok mosolyán táncolt,
ritmusát beszívta az ágyékpuha zöld,
s a végül lehulló, galambszürke hamu
az est hirtelen mélyülő tavába dőlt.
Mintha egy szertelen szeánszon
leselkedtem volna akkor ott,
várva, hogy a csöndje megáldjon,
s elképzelt füstjének kék illata
borzongatóan bőrömbe hatolt.
Mintha egy távoli szeretkezés
emlékképei suhantak volna el
a vonatablak koszos kerete előtt,
Balatonszárszóról Budapestre,
ég-víz-föld, múlt és jövő között.
A vonatkerekek kattogását lassan
elnyelte az a horizont pereméről
szétáradó, titokzatos zúgás,
melyet mégsem hallott senki,
csak a magasnyomású vágyaktól
szétfeszülő szívek dobbanása
visszhangozta bele a pillanatba.

Szent komédiás
Szent Genéziusz, a színészek védőszentjének tiszteletére

Ahogy a komédiásból szent,
a gúnyból áldás, a játékból áldozat,
a bukásból felmagasztaló kapcsolat.
Ahogy az őrjöngő tömegből közösség,
a borból vér, az ostyából a szétszaggatott test
hirtelen eucharisztiává emelkedik.
Az átváltozás, a megformálás izzó misztériuma.
Megtestesül a szerepben a látható és a láthatatlan,
az ember és az emberen túli lényeg.
Őstitok. Ahogy az anyag Lélekké sűrűsödik.
A pillanat művészetében az örökkévalóság lüktetése.
Szárnyhoz az Angyal.

(Orpheusz Kiadó, 2026)