– Vissza kell húzni a bőrt, látod, óvatosan, és aztán befújod ezzel a fertőtlenítővel. A csövet is. Maga meg mit rázkódik itt?
Ez utóbbi nekem szólt.
– Na szóval, mikor ez megvan, akkor így megfogod, és elkezded betolni a húgycsőbe. Ne feszítsen, akkor rosszabb! Minek feszít?
Ezt a mondatot már többször hallottam, különböző egészségügyi intézményekben, lazítson, mondta egy orvos, aki fémcsövet akart hátulról belém dugni, ha lazít, akkor könnyebb, mondja az urológus, és ehhez hasonlók.
Vicces, hogy bizonyos kor után az ember folyamatosan az orvosokat látogatja. Ezúttal mondjuk nem a saját akaratomból kerültem ide, hacsak az infarktust nem lehet saját kreálmánynak nevezni. Nyilván részem volt benne, mint Updike regényhősének, aki nem tudott lemondani a csokoládémajszolás élvezetéről. Az utóbbi időben én is „bűnöztem”, néha bekaptam egyet a feleségemnek vásárolt Ferrero Rocher-ból, aztán amint jött a nyár, naponta egy jégkrém is lecsúszott. Tojást is ettem.
– Miért, mennyit evett? – kérdezte egy csodaszép dietetikus kislány. (Itt mindenki ilyen szép?) – Tízet, naponta?
– Á, csak kettőt.
– Az nem sok. Attól nem lehet szívrohama.
A csokit azért nem mondtam el neki.
Most viszont ketten hajolnak a nemi szervem fölé, az egyik talán huszonnyolc lehet, ő helyezi be a katétert nekem, és egy egészen zsenge fiatal, talán tizenkilenc éves szőkeség. Ezt azért nem így képzeltem. Mert ugyan ma már nincsenek piros lámpás házak, de az ember erotikus fantáziáiban sok mindent összeképzel. De nem ezt.
Legalább vékony legyen a cső, mondtam nekik, mert szűk a járatom.
Tizennyolc éve azért nem így történt. Először is: sokkal gyorsabban. Időm sem volt megijedni, pedig lehet, az volt a súlyosabb. De akkor még tudtam, hogy nem halhatok meg. Vagy legalábbis nem volt téma. Az volt a téma, hogy szarul érzem magam, még fel sem tudok kelni az ágyról, mert a lábam nem engedelmeskedik, és levegőt sem kapok, mert nem nyitják ki az ablakot. Ma már tudom, hogy a szívem nem kapott elég oxigént, mert a koszorúérben elzáródás történt. Ma már sok mindent tudok. Ezért aztán nemcsak megijedek, de félek is. Imádkozom is rendesen. Miatyánk, aki a mennyekben vagy… Üdvözlégy, Mária… Az Úr van teveled.
És velem? Zötyög a mentő, azt még érzékelem, hogy megy végig az utcánkon, utána elengedem. A kedves jön utánam az autóval. És a bátyám is itt van, éppen tegnap érkezett.
A Kútvölgyiben kérdezik, hogy vagyok. Ha ennyi csinos lány van körülöttem, csak jól lehetek, bókolok, de nem veszik a lapot. Vén fasz, gondolják. De nem ezt gondolták.
– Azt gondolom, hogy infarktusa van. Hívom a rohamkocsit, átviszik a Városmajori klinikára.
Mondjuk, én ezt előbb is megmondtam volna.
Ott aztán rohannak velem a műtőbe. Csuklón át nem megy be a katéter.
– Nem sikerült? – kérdezem vakmerőn. (S hívatlanul, persze.) Ettől aztán megmérgesednek.
– Hogyhogy nem sikerült?! Mindjárt bemegyünk a combjánál! Csak a csuklónál túlságosan kanyargósak az erei.
Sűrűn elnézést kérek, és közben hálálkodom, hogy megmentenek. Kezükben van az életem. De ezt a kanyargós dumát is hallottam már, sok újat nem tudnak nekem mondani. Igaz, akkor a beleimmel kapcsolatban állapították meg a kanyargást, egy jó kis vastagbéltükrözés alkalmából. Van még a „magának mindegy” szöveg, mikor megkérdezi az ember, hogy jó-e még egy hialuroninjekció a csípőízületbe a meglévő kopás lelassítására, vagy például, hogy egyen-e tökmagot a prosztatanagyobbodás ellen. Ekkor szokták lakonikusan megjegyezni egy lesajnáló kézmozdulat kíséretében, hogy „magának már mindegy”. Egyen csak tökmagot, amennyit bír.
Lényeg, hogy sikerült. Fekszem az intenzíven, se órám, se mobilom, se szemüvegem. Viszont a vérnyomásmérő a karomon pontosan egészkor pumpál, óránként mér. Négy körül hajnalodik. „Fölvevé a hajnal piros köpenyegét…” Ötkor már világos van. Mondom is a nővéreknek, hogy hány az óra, de nem értékelik túlságosan időmérő képességem. Kilenc felé össze is keverem… Szerencsére délután látogatás, lesz mobil, szemüveg, minden! Legalábbis ezt remélem.
Minek is szaporítsam a szót? Minden megoldódik egyszer. Két nap után az intenzívről is kikerülök, akkor már késem is van a reggeli zsemléhez (a kedves hozta, a többi „nélkülözhetetlen” tárggyal együtt), az engem tolókocsin szállító ápoló rendesen elhelyezi, mondván, nehogy megsértsen valakit.
– Ez nem gyöngyház nyelű – poénkodom. Nem érti. Mondom, hogy a Piszkos Fredből van. Fáradtan bólogat.
Utolsó délelőtt a kórházban, mikor bejön Tünde nővér, hogy vért vegyen. Tünde már nem húszéves, én olyan negyvenöt-ötven körülire saccolom, és először majdnem megszúrja a bal karomat. Mondom neki, hogy van itt nekem egy beépített szelep a jobb csuklóhajlatban, akkor nem kell engem kínozni. Utóbbit természetesen csak hozzágondolom, nem akarom, hogy rosszul essék neki.
– Tényleg, milyen jó, hogy mondja! Fölöslegesen nem okozunk fájdalmat a betegnek.
És mosolyog. Tényleg kedves nővér, komolyan gondolja, amit mondott, csak a munka sodrában elsőre nem vette észre, amire én felhívtam a figyelmét. Így, míg megcsapol, én is mosolygok.
– Miért néz így? – kérdezi. – Én tudom, hogy a férfiak, ha így mosolyognak, akkor gondolnak valamire.
És akkor elmondom neki azt az előre kigondolt mondatot, amit eredetileg búcsúzáskor akartam elrebegni valamelyik orvosnak, de a dokik vagy ráérnek, vagy nem, inkább az utóbbi, mert folyamatosan sürgős műtenivalójuk van; ezért aztán Tünde kapja meg tőlem ezt a kicsit talán melodramatikus, kicsit XIX. századi, de mindenképpen szívből jövő szöveget.
– Tudja, arra gondolok, hogy itt mindenki nagyon kedves. És lehet, hogy maguknak ez a munkájuk, de nekem ez az életem.
És még az utcára is ki tudok menni mindezek után. Forróság van, de a kedves értem jött autóval. Megyünk haza!

Gáspár Ferenc