Gáspár Ferenc írása Hegedűs Imre János Transzszilván ború – derű című könyvéről

Shakespeare állítólag több mint húszezer különféle szót használt versei és drámái megírása során. Arany János hatvanezret. Na és Hegedűs Imre János? Ő vajon hányat? Tudják-e, tudjuk-e mit jelent például a ráf, a szecska, a kóst? Vagy hogy miért jó kokojzát (áfonyát) enni? És ahogy ezeket a szavakat mondatokba fűzi, az aztán az igazi gyönyörűség!

„Dörgött kegyetlenül, beleborzongott az erdő, úgy érezték, a Hargita gyomrából jön a morgás, port kavart a szélörvény, hímport és büdösburján szagot hozott, ördögszekeret, madártollút, pitypang bóbitát, virágszirmot sodort, fenn a levegőben riadt madarak kóvályogtak, lenn hullámoztak a vetések, kezdetben hatalmas cseppek hullottak, majd szálas zápor futott végig a fennsíkon, s esőfüggöny rontott neki a Csíki-havasoknak.”

A könyv, amiben ezt olvashatjuk, három kisregényt tartalmaz, s a cím, a Transzszilván ború – derű jól adja vissza az erdélyi életérzést. Azt az évszázadokon át a mai napig tartó büszkeséget, ami a rengeteg pusztulás, török, tatár, oláh, Habsburg, orosz átok ellenére mind a mai napig megtartja a magyar népet, legyen az székely vagy mezőségi, partiumi, dél-erdélyi magyar vagy csángó a Gyimesben, Moldvában és Brassó környékén. Időben is hármas a tagolás, akár egy triptichon képei.

Az első az egyetlen székely származású erdélyi fejedelem, Székely Mózes életét és küzdelmeit meséli el, hol a lengyel királlyá lett Báthori István oldalán, hol később a nagy fejedelemnek csupán rossz árnyékaiként országló egyéb Báthoriak mellett, és végül a nagy harcos, Székely Mózes dicstelen végét, a gyilkos testvérháborúban az oláhok mellé állt Katona Mihály dárdája által okozott halálát. A jó ügyek melletti kitartás, az ős székely büszkeség jelenik meg ebben az első kisregényben, s az, hogy a magyar emberek, legyenek bármilyen rettenthetetlen harcosok, sokkal inkább kényszerűségből mennek a csatába, hazájuk, családjuk védelmében, mintsem elvakult harci vágytól vezérelve. Székely Mózes is szívesebben gazdálkodott volna otthon, szerető felesége és gyermekei körében, de a történelem viharai más, végzetes pályára állították.

A második kisregény, az Aranyfüst a legerősebb a három közül, akárcsak a templomi szárnyas oltárok középső darabja. Ez a történet már 1973–74-ben játszódik, amikor a főszereplő Balázs, a Kolozsváron történelemszakot végzett tanár végső kétségbeesésében bedeszkáztatja magát, hogy mint egy élő szarkofág, tehervonaton utazva jusson át legalább két határon: a havasok ölelte romániai Ditróból Kádár Magyarországán keresztül Ausztriába. Hegedűs eltér a lineáris cselekményvezetéstől, inkább prózában megírt ballada, amit itt látunk. Eleinte ugyanis nem tudjuk, miért szánta magát Balázs arra, hogy több mint egy hétig ülve, de leginkább fekve, minden percben a lebukástól rettegve megtegye ezt a rettentő kálváriát a szabad világig. Az első lapokon csak az derül ki, hogy mennyire szeretik egymást feleségével, Vöröss János lelkész lányával, Máriával, s mégis ott kell hagyni a hitvest kisfiával együtt a bizonytalan, de jobb jövő reményében. Aztán szép lassan kitisztul minden: a kolozsvári diákévek, az egyetem utáni katonaság, s hogy miképpen tisztította katonatársai géppisztolyát Balázs, mert azoknak nem szeretem volt ez a munka, ő viszont szívesen piszmogott, gyürkőzött a vassal, édesapja is ezt tette sok éven át a kovácsműhelyében. Arról aztán igazán nem tehetett, hogy egyik katonatársa bent felejtette a golyót a Kalasnyikovban, és amikor az tisztogatás közben elsült, pont egy román katonát sebzett halálra. Kész volt a vád: a bozgor magyar szándékosan gyilkolt meg egy ártatlan román hazafit! Balázst a szekun – fiatalabb olvasók kedvvért: a Szekuritáté, a román titkosrendőrség rövidítése –, megverték, megalázták, ordítoztak vele, magánzárkába csukták. Némi szerencséje volt a bajban, hogy katonatársai – legyenek azok magyarok vagy románok – mind mellé álltak, mellette vallottak. Így is elítélték gondatlanságból elkövetett emberölés miatt három évre. Ott – jó pénzért, a kapuőrtől a parancsnokig mindenkit lefizetve – látogathatta őt szeretett felesége, időnként még azt is megengedték, hogy elhagyja vele a büntetőtábor területét egy rövidke időre. Szörnyű volt a három év, harapós igavonó lovakkal, nehéz fizikai munkával „fűszerezve”, de a feketeleves utána következett: Balázst eltiltották diplomája gyakorlásától, hiába tanult évekig, hiába ismerte, tudta az „igazi” magyar történelmet, nemcsak azt, amit a hivatalos román tankönyvek összehazudtak. Ezek után szánta rá magát a végzetes tettre. Tudta, az aranyfüst, a szerelem beburkolja, megvédi őket, s az aranyhíd a kisfiúk, aki a többi rokonnal is összeköti. Nem szeretném elmondani, mi lett a kaland vége, megérkezett-e Balázs a maga választotta koporsójában a szabad világba, de azt elárulhatom, hogy ez a prózában írt költemény műfajilag nem vígballada. A végén azért mégiscsak felcsillan a remény, a szekusok nem is értik, hogy minek örül a két szerelmes, mikor a férjet éppen most tartóztatják le tiltott határátlépés miatt. Na, tessék, mégiscsak elmeséltem! Úgy látszik, muszáj volt, hogy a borúra némi derű is csillanjon.

A harmadik kisregényben aztán szinte csak a derű maradt; manapság játszódik, egy megtörtént eset alapján (Balázsé is megtörtént, sajnos). A Baár Madas Gimnázium tanulói töltenek egy izgalmas hónapot osztályfőnökük, Káruj bá vezetésével a Hargitán, ahol nemcsak a szépségeket bámulhatják, hanem belekóstolhatnak számtalan népi mesterségbe, és a végén még medvét is látnak. Fekete István meseszövéséhez hasonlóan itt is megkapja a fiatalok lelkét a természet érintetlensége, a helybéliek kedvessége, vendégszeretete. Közöttük is szerelmek szövődnek, felejthetetlen emlék marad a hargitai négy hét. Közben mi, olvasók észrevétlenül, a mesébe belesimulva ismerhetjük meg Erdély vérzivataros történetét, a ma is élő hagyományokat, mesterségeket.

Hegedűs Imre János, az író maga is megjárta a saját kálváriáját, neki szintén el kellett menekülni Erdélyből a Szekuritáté zaklatásai miatt. Németországban, Ausztriában élt évekig, majd a rendszerváltást követően Budapesten talált otthonra családjával együtt. De ízig-vérig megmaradt székelynek. Nem felejtett el semmit az ottani mindennapok életéből, sem Erdély történelméből. Mi, flasztert koptató pestiek csak csodálhatjuk tudását, ízes székely nyelvét.

S ha a nagy elődökkel kezdtük, nagy emberekkel fejezzük be: „Ha nem lennék Sándor, Diogenész szeretnék lenni” – mondta állítólag Nagy Sándor, a fél világ ura a filozófus Diogenésznek, aki éppen napozott, amikor a hadvezér felkereste. Alexandrosz felajánlotta neki, hogy egy kívánságát teljesíti. Mire a cinikus Diogenész arra kérte őt, álljon odébb, mert eltakarja a napot. Erre válaszolt az uralkodó a fentebb idézett módon. Sokan közülünk leírhatnánk ezt ily módon megváltoztatva: ha nem lennék X. Y., akkor Hegedűs Imre János szeretnék lenni. Vagy legalábbis hozzá hasonló.

(IdőJel Kiadó, 2026)