Évek óta figyelek egy különös jelenséget, amiről csekély tudásom szerint még semmilyen tanulmány, értekezés és egyáltalán: semmilyen észrevétel nem született, vagy legalábbis nem vált nyilvánossá. Ha azt mondom, hogy színház, vagy még inkább színész, avagy rendező, akkor valami egészen grandiózus asszociációs mezőt nyitok ki.

A színház, színész és rendező szavaktól minden embernek fölgerjed az emlékezetében és a tudatában egy csomó olyan disznóság, aminek az említett fogalmakhoz igazából semmi köze, vagy legalábbis nem kéne, hogy köze legyen. Mindenkinek adódik valami botrányos bulvártörténete nárcisztikus, alkoholista és kábítószerélvező színészekről, a legendás szereposztó dívány segítségével szexuális visszaélésekre vetemedő, perverz rendezőkről, illetve hatalmi aljasságokba keveredő, gonosz színházigazgatókról, akik egész társulatokat tesznek tönkre politikai alapon.

Színházról és színészetről szinte már egy ártalmatlan magánbeszélgetést sem lehet folytatni anélkül, hogy előkerüljön valami – bennfentes vagy a bennfentesség látszatával kérkedő – pikáns büfépletyka, erotikus élc, vagy egyenesen aberrált háttérsztori a művészbejárók és öltözők sötétjéből…

Ám ha a fenti szavak elé odabiggyesztem azt a szót, hogy báb, hirtelen minden megváltozik!

Ha azt mondom, bábszínház, bábszínész, akkor senki nem gondol semmi rosszra. Ha az ismert fogalmak és kifejezések elé odakeveredik a báb szó, abban a pillanatban végtelen mosoly ömlik el a lelkeken, s valami világnagy elkönnyülés járja át a beszélgetők szívét: igen, itt most valóban a művészetről fogunk beszélgetni, mégpedig annak is a legjobb fajtájáról, ami érintetlen minden mocsoktól, így hatalomtól, politikától, szexustól, de még a pénztől is! Hiába kerül egy mívesen faragott, óbarokk marionett akár egymillió űrdollárba, aki azt meglátja, mindjárt nem arra gondol!

Hányszor lehet hallani: milyen alapon keres ennyit és ennyit ez és ez a színész, miközben semmi mást nem csinál azon kívül, hogy harminckilós maszkban zombikat mészárol láncfűrésszel a víz alatt! Míg egy jávai vajang árnyjáték figuráit szemlélve senkiben nem merül föl, hogy mennyit lehetett volna spórolni itten a fán, a bőrön, a drapérián meg a világításon.

Mi lehet e furcsa jelenség titka? Miért minősül napjaink közvélekedésében a színház (gyakran) romlottnak, míg a bábszínház romlatlannak – holott mindkét ágazat ugyanúgy több ezer éves?

Jelen sorok írója a színház színes és széles világának több ágazatában dolgozott, valamint jelenleg is életvitelszerűen előadóművész és bábos. Nyugodtan kereshetjük hát a kérdésre a választ merőben praktikus és tapasztalati alapon.

A színész a saját testét és lelkét használja a szerephez. A saját húsából, bőréből, véréből, lelkiállapotából lesz Othello, Desdemona meg Jágó. Átlényegül, varázsol, pszichologizál, sztanyiszlavszkijkodik. Majd a taps után visszavonul öltözőjébe, és igyekszik lemosni magáról a nagy varázslatot, hogy úgy mehessen haza a családjához, hogy ő már nem Othello, hisz elég komplikált dolog vacsora után segíteni a gyermekünknek a házi feladatban, ha közben fojtogatjuk az anyját. Természetesen most sarkítok és ironizálok: senki nem fojtogat senkit, senki nem akasztja föl magát, senki nem tömegmészárol pusztán szerepének hatására. Máskülönben nem is volna lehetséges semmilyen színészkedés és játék.

Ám a szerep, a teljes lelki – és sokszor testi – átéléssel eljátszott szerep nem múlik el nyomtalanul!

Emlékeim szerint még apukám – több magyar színház elismert díszletfestője – mondta nekem kiskoromban: úgy ülnek a színészek a büfében, mint a kabátok, amiket a szerep levetett és fölakasztott a fogasra.

Aki játszott már színpadon, az tudja: pontos a kép.

Felöltöztem valakibe, aki nem én vagyok. Valaki voltam a színpadon, aki nem én vagyok. De magamból voltam az. Aztán le kellett vennem magamról azt a valakit. Vagy az vett le magáról engem? Egy szó, mint száz: valahogy meg kellett szabadulnunk egymástól, hogy tisztességesen hazataláljak. Ezért ragad ott sok-sok színész a büfében, ahol – legalábbis a magyar kőszínházak jó részében tizenpár éve még így volt – lehet hitelbe inni. Az alkohol ugyanis jelentős savtartalmának köszönhetően kimarja az emberből a fölösleget. Mármint a szerepet. Hogy aztán olykor valami sokkal kellemetlenebbet adjon cserébe…

De nézzük most a bábszínészt!

A bábos nem alakul át, nem lényegül át, semmilyen lélektani metamorfózisra nem kényszeríti magát. Eszköze nem a saját teste, hanem a báb. Természetesen a bábozás is fizikai aktus, amihez komoly állóképesség és kézügyesség szükséges: a bábokat hol mereven kell tartani, hol finoman mozgatni. Egyszerűbb dramaturgia szerint többnyire az a báb mozog, amelyik éppen beszél – legalábbis ha egy bábos játszik egy előadásban több bábbal. Például a hazánkban legismertebb Vitéz László is ilyen. Ha sokszereplős marionett-előadásról vagy épp egy végletekig cizellált ázsiai játékról van szó, természetesen épp annyira komplikálható a dramaturgia, akár egy élőszereplős előadásnál.

Ahol a bábos személyisége esszenciálisan és közvetlenül megmutatkozik, az a hang. Pontosabban több hang: megint csak a Vitéz László-féle, legszélesebb közönség által ismert vásári játékok esetében (természetesen egy bábjáték néma is lehet). A továbbiakban erről a harsány, közvetlen vásári típusról fogok beszélni, mert ezt ismerem belülről. A legegyszerűbb bábtípusokkal játszottam és játszom ma is, a felső mozgatású marionettek világát csak kívülről csodálom. Tehát értsük jól: amikor én bábozásról beszélek, az csak egyféle bábozás az ezerből, az a bizonyos népies, vásári stílus. Az összes többiről nem beszélek, nem beszélhetek, mert nem értek hozzá. Például egy japán bunraku bábot európaiként kábé meg sem érinthetnék, legföljebb ha tíz évig imádkoznék előtte az ősök szellemeihez…

Szóval a bábozáskor nem egy szerepet játszok, hanem egy előadást. Nem „bújok bele” a róka, a farkas meg a kismalac bőrébe, hanem megjelenítem őket egy játékban. Ha belebújok valamibe, az nem egy karakter, hanem egy világ: a mese világa. Ebben a világban én vagyok a mesélő, és én vagyok mindegyik mesehős, különböző hangokon. Ebből a szempontból lényegében mindegy, hogy paravános bábjátékról beszélünk-e, vagy olyanról, amiben a bábos is látszik. Én ez utóbbit művelem, és jobban is szeretem csinálni, mint a paravánosat, mert ez direkt, közvetlen, nem kell „varázsolnom”, bármelyik szerepből ki-be lépkedhetek, kimehetek a gyerekek közé, hogy a farkasok megrágcsálják a fülüket…

Nézőként viszont sok esetben jobban szeretem, ha egy paravános játékkal varázsolnak el. De itt nem lehet minőségbeli különbséget tenni: teljesen más hatásokkal, más szabályok szerint működik a kettő.

Tehát a bábos nem egyetlen realisztikus karaktert teremt, hanem egy egész mesevilágot, meseuniverzumot, amit mesei karakterekkel népesít be. Ezeknek a mesefiguráknak a 0megjelenítése pedig akkor sem megterhelő mentálisan, ha szegény farkasnak századszor is leszakad a farka, összetörik minden csontja, és a malac úgy leforrázza, hogy egy szál szőr sem marad rajta. A mesében nincs igazi halál, csak pórul járás, azaz mesei igazság. A mesében gyakorlatilag mindenki halhatatlan: ezért tudunk önfeledten kacagni rajta, ezért nem sokkol, nem traumatizál, és nem kell utána a játszónak sem terapeutához járnia, legföljebb időnként megvarrnia a tépőzárat a farkasfarok tövében. Igen, ilyen értelemben legfőbb kollégáinknak és játszópajtásainknak, vagyis a báboknak is kell időközi rekreáció. Legközelebb erről is fogok mesélni!

Juhász Kristóf