Dr. habil. Kunszenti-Kovács Dávid (1985) a HUN-REN Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézet tudományos főmunkatársa. Az angol nyelvű, közvetlenül az indulás előtt álló nemzetközi Matphin (High School Journal of Mathematics, Physics and Informatics) főszerkesztője. – Kovács katáng Ferenc kérdezte.

Kovács katáng Ferenc: Szoros családi kapcsolatunk miatt (apa és fia) igyekszem majd a túl személyes kérdésektől távol tartani magam. Lesz így is elég megbeszélnivalónk. Az aktuális események sokaságát kezdem a Bolyai János Matematikai Társulat július 20-ai friss közleményével. Az idén Sanghajban lezajlott Nemzetközi Matematikai Diákolimpiáról tudósít:

„A magyar csapat a 117 résztvevő ország nem hivatalos pontversenyében a kiváló 16. helyet szerezte meg. Az első tízbe hét ázsiai ország mellett az USA, Oroszország és Nagy-Britannia csapata került. A brit csapat legjobbja, Alex Chui… immár hetedik alkalommal vett részt a versenyen, ezzel utolérte Kunszenti-Kovács Dávidot, aki Norvégia csapatában szintén hétszer versenyzett és 2002-ben az északi ország első aranyérmét szerezte.” Csak röviden térjünk ki matematikai múltadra. Hároméves korodban már törtekkel bántál. 6. után vettél részt az első nemzetközi olimpiádon (ahová általában csak végzős gimnazisták jutnak ki). Talán még nekem sem mondtad el legmélyebb benyomásaidat arról, hogy milyen volt Argentínában 11 évesen a „felnőttek” között versenyezni?

Kunszenti-Kovács Dávid: Óriási élmény volt maga az olimpia. Eleinte még igencsak érezhető volt, hogy a csapattársaim és részben a csapatvezetőim sem igazán tudták, mit kezdjenek egy ennyire fiatal kiskorúval a csapatban (a többi norvég mind 17-19 éves volt), de aztán belenyugodtak abba, hogy sok vizet nem zavarok, és a felelősség is az engem elkísérő Édesanyámon volt. Ha már ő szóba került, neki köszönhetem, hogy háromévesen megbarátkozhattam a törtekkel, ő tanított otthon a magyar (tagozatos) matek tankönyvekből, és ő tárta elém ötödikes/hatodikos koromban a KöMaL és a matekversenyek világát. Mindezt eleinte játékosan, és a későbbiekben is mindig úgy, hogy ne kényszernek éljem meg, hanem életem természetes részének, egyfajta folyamatos szellemi kihívásnak. Persze akadtak nehezebb időszakok, de mindössze két olyan esetre emlékszem, amikor valahogy nagyon nem értettem, mire akar Édesanyám a fura kérdéseivel kilyukadni (nem könnyű a felfedeztető tanítás…), és besokallva mondtam is, hogy soha többé nem akarok matekozni. Talán fél óráig bírtam, aztán már mentem is vissza hozzá, hogy folytassuk… Ezen túl a helyszínen elég hamar összebarátkoztam a magyar csapattal, és a belga csapatvezetők is a szárnyaik alá vettek, miután megtudták, hogy franciául is beszélek. A fiatal korom szerintem kifejezetten előny volt, mert mindenkinek feltűntem, így könnyebb volt ismerkedni, és a felnőttek egy része is kiemelt figyelemben részesített. Ezek miatt abszolút nem éreztem úgy, hogy ne lenne helyem ezen a versenyen, még ha a tapasztalatlanság és az izgalom miatt végül maga a verseny nem is sikerült valami jól.

KkF: Az IMO (International Mathematical Olympiad) hivatalos oldaláról és emlékeimből is kibogarászhatnám, hogy hol és mikor volt a rákövetkező hat olimpiai részvételed. Jobb lesz, ha te sorolod fel. Mindről mondj el valami emlékezetest és az elért eredményeidet is!

KKD: ’98-ban Tajvanon jártunk, ott dicséretben részesültem (egy feladat hibátlan megoldásáért jár azoknak, akik nem szereznek érmet). Emlékezetes volt, hogy egy helyi újság interjút készített velem, talán elő is szedem majd, hogy elolvassam, mit is írtak (annyi előnye azért van az okoseszközöknek, hogy képről tudnak fordítani…). Rákövetkező évben Bukarest, ezüstérem. Nagy élmény volt Erdélybe eljutni az egyik kirándulás során. A cél két kastély megtekintése volt: a törcsvári (Bran) Drakula-kastély, illetve útközben meg a Peleş-kastély Szinaja mellett. A helyi guide-unk eleinte értetlenkedett, hogy a programban hogyhogy egynapos kiruccanásnak van feltűntetve, hisz mindenki tudja, hogy a lassú közlekedés (épp akkoriban építették az egyik útszakaszt) meg a kettős úti cél miatt kétnapos túrával kell számolni. A rejtély megoldásának kulcsára hamar (kék)fény derült: a 13 buszos konvoj végig rendőri kísérettel haladt, elől egy, meg hátul is egy. A többnyire csak kétsávos út elválasztóvonalán száguldottunk végig, az előttünk haladó rendőrautó anyósablakán kinyúló gumibotját lengető kar űzött le minden más járművet kétoldalt a padkára. A közigazgatási határoknál kellett csak kicsit lassítanunk, amíg átadták a staféta(gumi)botot a következő kíséretnek. 2000-ben Dél-Korea, bronzérem, megerősítve azt, hogy a távolkeleti olimpiákon a második napra nem tudom kellően kipihenni magam, utolér az izgulás és jetlag rossz keveréke. Emlékezetes volt itt is a kirándulás, ezúttal tényleg kétnapos, máshol alvós, a keleti part irányába. 2001 USA (Washington DC), ezüstérem. Korai kezdés, július legelején, mert a szervezők szerették volna a Potomac folyóról sétahajón megmutatni a július negyediki tűzijátékot – egy diák túlbuzgón a folyóról-t „-ból”-ra cserélte, szerencsére nagyobb baj nem lett a dologból. Még egy maradandó (kettős) élmény: az odaúton az egyik repülőmagazinban akadtam rá egy A Gyűrűk Ura megfilmesítéséről szóló cikkre, s a benne tolmácsolt Tolkien világa azonnal megfogott, a könyvet az olimpia után New Yorkban a WTC épületegyüttes nagy könyvesboltjában szereztem be. 2002 Glasgow, Norvégia első aranyérmét hozhattam haza, különleges élmény volt Anna királyi hercegnőtől átvenni a pódiumon. 2003 Japán, bronzérem (távolkelet…), párosulva azzal a tudattal, hogy ez lesz az utolsó olimpiám (gondoltam én még akkor) – szerencsére a csapattársaimmal nagyon jóban voltam, és ezeket egész jól feledtetni tudták. Az utolsó olimpiához még egy emlék tartozik. A verseny után elutaztam a szüleimmel Görögországba, kivételesen nem aktív nyaralásra. Az ottlét nagy részében aludtam, kijött rajtam az egész év fáradtsága, ugyanis az érettségi és a szokásos matekversenyek mellett részt vettem a kémia- és fizikaválogatókon is (Norvégiában a fizikusoknál és vegyészeknél is az a szabály, hogy csak egy diákolimpiára engedik a diákokat, így „hiába” nyertem meg a matek mellett még ezeket is), illetve a sulin keresztül a francia matek Concours Général versenyen is (itt osztott 1. díjat szereztem, így Párizsba utazhattam a díjátadóra). Szóval poén sok versenyen részt venni (pláne jól teljesíteni), de hosszabb távon ára is van, és szerintem sokkal fontosabb, hogy az ember megőrizze a lelkesedését a matek iránt.

KkF: Ha jól számolom, huszonkilencszer vettél részt Nemzetközi Matematikai Diákolimpián. Vagyis a hét versenyév után különböző vezetői szerepkörökben vagy jelen. Talán már hagyjuk is a helyszíneket, évszámokat, csak titulusaidat sorold, amik végül is elvezettek az utóbbi évek igazán komoly feladatköreihez.

KKD: 2004-ben már egyetemista voltam, így nem vehettem már részt az olimpián, de még azon év őszén meglepetésemre megkeresett az egyik volt csapatvezetőm (aki a legtöbbször kísért), hogy vállalnám-e a csapatvezető-helyettesi feladatkört egy regionális versenyen (Baltic Way csapatverseny). Erre igent mondtam, és további meglepetésemre 2005 nyarán már az olimpiára is utazhattam, kísérve a diákokat náluk alig idősebb „felelős nagykorúként”… Generációváltás volt épp folyamatban (jókor jó helyen mintapéldája), így végül 2006 óta néhány kivételtől eltekintve én vagyok a norvég csapatvezető. Voltam 8 évig Etikai Bizottsági tag, 2016 óta pedig választott vezetőségi tag vagyok. 2022-ben szervező voltam az oslói olimpián, illetve Chief Coordinator, azaz a dolgozatok javításáért/pontozásáért felelős vezető.

KkF: Azon túl, hogy a norvég csapatok felkészítésében és az IMO szervezeti feladataiban továbbra is számíthattak rád, a 2012-ben indult EGMO-ra (European Girls’ Mathematical Olympiad) is te kalauzoltad egy ideig a norvég lányokat. Az Egerbe szervezett lány-olimpián pedig Chief Coordinatorként konkrét szervezői tapasztalatokat gyűjthettél. Mesélj ezekről a „kiruccanásokról”!

KKD: Az EGMO részben mini-IMO, részben merőben más műfaj. Szintén matekverseny, csak hát európai, így alapból kisebb, másrészt viszont a célja az, hogy az IMO-n igencsak alacsony (10-15%) lány arányon valahogy javítsunk azzal, hogy adunk a lányoknak egy plusz lehetőséget a versenyekkel való ismerkedéshez. Sok országban ez finoman szólva nem polkorrekt, de nincsen ennek más regionális „nyílt” kategóriás megfelelője, így ez véletlenül sem egy „B-kategóriás” verseny. Aki nem hiszi, vegyen kézbe egy feladatsort… Sokkal inkább arról van szó, hogy (legalábbis Európában) igencsak alacsony a válogatókon elinduló lányok száma is, és sokan kikopnak menet közben, mert úgy érzik, semmi keresnivalójuk a szinte csak fiúkból álló közegben. A nem európai „vendégországokkal” kiegészülve viszont egy EGMO-n több mint 200 lány vesz részt, így átélhetik, hogy nagyon nincsenek egyedül a világon matematika iránt érdeklődő lányokként. Az idők folyamán jó pár norvég lány jött el szkeptikusan egy EGMO-ra, mondván, hogy csak az utazás/nyaralás miatt vállalja, amúgy meg elvi okokból ódzkodna, majd nyilatkozott a hazaúton arról, hogy milyen kár, hogy erről az eseményről nem tudott már a gimi elején, mert akkor komolyabban készült volna a válogatókra… Öt év után átadtam a stafétabotot az addigra kinevelt női csapatvezetésnek, akiktől természetesen sokkal hitelesebben hangzik a fiatal lányok felé, hogy milyen jó dolog ezeken a versenyeken részt venni.

KkF: A következő állomás Oslo, 2022. Az itthazából vissza az otthazába. Ezt azért érdemes kicsit részletesebben megmagyaráznom az olvasóinknak. Te már Norvégiában születtél 1985-ben. Óvodás korodtól az oslói Francia Iskolába (Lycée français René Cassin) jártál, ott is érettségiztél. 18 évesen pedig a budapesti ELTE matematikus szakára jártál, ott is diplomáztál, s azóta is Magyarországon élsz (megszakítva német ösztöndíjjal, majd hároméves német doktori iskolával). Fél évre feleséggel, három kisgyerekkel Oslóba költöztél. Miért is?

KKD: 2022-ben Norvégia adott otthont az IMO-nak. Ez természetesen egy sokéves készülődés gyümölcse volt. Rendszeres csapatvezető-helyettesemmel, Pållal egyre többször játszottunk el a gondolattal, hogy IMO-t is szervezhetnénk, elvégre „gazdag” ország vagyunk, így egyre inkább elvárás is lesz, hogy mi is sorra kerüljünk. Pålnak köszönhetően ez az oslói egyetem matematika intézetének „Old Boys” focizásai során egyre rendszeresebb téma lett, és 2014 májusára már levelezéseinkben hivatalosan is megcéloztuk a 2020-as rendezést. Az állami garanciát végül megkaptuk, de addigra már csak a 2022-es év volt szabad. Miután Norvégiában messze én ismerem a legjobban az IMO-t (2022 volt a 25-ik olimpiám), és sokféle szerepben vettem már részt, jó elhatározásnak tűnt, hogy az oslói olimpiát megelőző időszakban költözzek családostól Oslóba, hogy általános tanácsadóként tudjam segíteni a szervezést, miközben a szakmai rész teljesen az én feladatom lesz. Az oslói főszervezők ugyan 2019-ben megfigyelőként részt vettek a bathi IMO-n Angliában, de a 2020-as szentpétervári részvételüket teljesen keresztbehúzta a pandémia, így még kiemeltebb jelentőségűvé vált a sokéves tapasztalatom.

KkF: Kínában a magyar IMO-mozgalom nevében átvehetted a képletes olimpiai lángot? Nincs még nagy sajtója, de jelentős matematikai eseményre készül hazánk 2027-ben. Kérlek beszélj az előzményeiben vállalt szerepedről s a majd ezután csúcsosodó feladatok tömkelegéről!

KKD: Valóban nagy eseményre készülünk, mert jövőre Magyarország ad otthont az IMO-nak. Kicsit fura helyzet állt elő Sanghajban a záróünnepségen, ugyanis bár én vagyok a jövő évi IMO szervezőbizottságának az elnöke, mégsem én vettem át a stafétazászlót, hanem a magyar csapat, hisz én az olimpiákon norvég színekben veszek részt, a norvég csapat vezetője vagyok. De nagyon jó volt legalább ezt oldalvonalról végignézni, és egy kicsit szervezői mivoltomban „megpihenni”. 2023-ban kezdeményezte Csák János miniszter úr, hogy Magyarország pályázza meg a 2026-os IMO rendezési jogát, és elég hamar megtaláltak engem, mint aki a legalkalmasabb arra, hogy elmondja, mit és hogyan kell összeállítani egy ilyen pályázathoz, hiszen egyrészt szerveztem már olimpiát, másrészt az IMO vezetőségének is tagja vagyok, így a másik oldalról is jól ismerem az eljárást. Mire átfutott minden a rendszeren, és megkaptuk az állami garanciát, 2027 volt az első szabad év. A szervezés lebonyolítását úgy vállaltam el, ha a munkahelyem, a Rényi Intézet a befogadó intézmény. Egy ekkora rendezvénynél nagyon fontos, hogy gyorsan lehessen reagálni a felmerülő teendőkre, ez pedig csak úgy működik, ha „házon belül” intézhetem ezeket. Ezúton is köszönöm az Intézet vezetőségének és munkatársainak folyamatos támogatását. Feladatokból hiány nem lesz, elvégre ez egy olyan rendezvény, melyen összesen közel 1400 ember vesz részt, köztük kb. 650 külföldi (és 6 magyar) középiskolás versenyző, és mind a nagy létszám, mind az IMO mint esemény sajátosságai bőven tartogatnak kihívásokat a mindenkori szervezők számára.

KkF: Mindezek s a kutatás/oktatás mellett mire jut még időd?

KKD: Hát, amikre muszáj, mert fontosak: család, barátok, úszás, illetve egy évben kétszer kórusszolgálat (ősszel Mozart: Requiem, húsvétkor meg nagyheti Schola a belvárosi Egyetemi templomban).