Részlet Gutai István dokumentumelbeszélés-kötetéből

A jegesár elől

Andris értetlenül téblábolt a konyhában összerakott batyuk között. A gyalogszéken beliner kendőben ülő nagyanyjára nézett, aki fejét lehajtva, két kezét egymásba fonva egymás körül pörgette hüvelykujjait.
Nagyapja a viaszosvászonnal letakart asztalnál utolsókat szippantott cigarettájából; mindig hagyta a körmére égni, ezt titokban már megfigyelte az unokája.
Aznap reggel nem gyújtottak tüzet a sparheltben, nem dudorászott rajta a melegvizes fazék. A falióra tiktakolt, mint máskor, de most a hangja nyugtalaníthatta a nagyapát, mert fölállt és mutatóujjával megállította az ingát. Ez rendkívüli eseménynek számított, mert amióta a kisfiú hallhatta, öt és fél éve, az óra sohasem pihent.
„Miért állítottad le, Papa?” – fordult a nagyapjához.
„Kinek járjon?”
Tigris ugatni kezdett, jelezve: idegen közelítette meg a portát. A nagyapa a fejére tette a kalapját, kiment, és néhány perc múlva egy prémgalléros félkabátot viselő bácsival tért vissza. A férfi jóval fiatalabbnak látszott Papánál, és ugyanolyan bajusza volt. Bemutatkozott és máris nyúlt a batyuk után.
– Menjünk – mondta –, mert a gát hátha… – Térült-fordult és a kapu előtt álló kétlovas fogatra rakodott.
A nagyanya akkor már nem bírta visszafojtani sírását, nyüszítve zokogott. A nagyapa búcsúszemlét tartott a hátsó udvarban. Megpaskolta Vilma nyakát az istállóban. „Ne félj, mindennap hazajövök – súgta a fülébe. – Nem hagylak!” A fekete bőrű muraközi ló a gazdája után nézett, ő pedig bereteszelte az ajtót. „Hátha hazudtam neki?” Mi lesz, ha a víz előbb ér ide? Beleborzongott Vilma pusztulásának gondolatába. Másik kedves lovát a háborúban veszítette el. „Ha a kocsi derekát kibélelték volna piroshasúakkal, akkor sem adtam volna” – emlékezett később Pistára. Negyvennégy karácsonya után őt is odaparancsolták fogatával az oroszok az őcsényi repülőtérre. A kirendelt civilek megrakták bombákkal a kocsi derekát, aztán indíts Budaörsre! Az érdligeti pihenőnél orosz tisztek vették körül a lovat. Megnézték még a fogát is, ahogy vásárban szokás. Elismerően beszéltek róla a maguk nyelvén, és közben izgatottan bólogattak egymásnak. Aztán csak úgy kifogták és elvezették, hiába ugrott le védelmezve a gazdája a kocsiról, a képébe nevettek. Pista nyerített, toporzékolt közben, a nagyapának pedig majd’ megszakadt a szíve.
Vilma maga volt a jámborság és a szorgalom. Hiába roskadozott a csatlásos terü széna alatt vagy a csöveskukoricával megtömött zsákok alatt, meglódult, és nem tűrte, hogy más szekér előtte haladjon. Inaszakadtáig erőlködött, hogy megelőzze, utána pedig tartsa a kiküzdött pozícióját.
A nagyapa megszemlélte a disznókat is, a tyúkok föltalálják magukat, gondolta, és elbúcsúzott Tigristől is: „Őrizd a házat!”
A nagymama és a kisfiú már a batyukon gubbasztottak, amikor a nagyapa beriglizte a kaput és fölült a kocsideszkára a hajtó mellé.
– Szépek a lovai! – mondta neki néhány lépés után.
– Jól is vannak tartva!
– Meghálálják.
– Meg.

1956 március elején a kemény tél utáni enyhülés következtében megindult a zajlás a Duna felső szakaszán, de aztán lejjebb újra beállt a jég – magyarázta Dár Andrásnak évtizedekkel később egy vízügyes ismerőse. – Utászok robbantották, pilóták bombázták (Dár András gyerekkorában látta az erről szóló Négyen az árban című filmet), a jeges áradat szintje állandóan emelkedett. Helybeli gyalogmunkások, az ország különböző vidékeiről érkező segítők, katonák, munkagépek, teherautók, dömperek éjjel-nappal dolgoztak a folyó menti falvakat védő gátakon, azonban a víz több helyen áttörte a megerősített töltéseket, a hamarjában épített nyúlgátakat, és könyörtelen pusztítást végzett. (A veszélyeztetett települések lakóit még időben kitelepítették.)
A megduzzadt Sió Szekszárd fölött átszakította a gátat, és elmosta a vasúti töltés egy részét is. A dunai áradat Pörbölynél is kikezdte (a vízügyi szakember úgy mondta: meghágta) a töltést, és a sárközi falvakat – köztük Dár Andris szülőfaluját is – veszélybe sodorta.
Mohácsnál a jégtörő hajóknak nem sikerült megbontani a föltorlódott jeget, a fékezhetetlen folyó már a várost fenyegette. Megmentésére két bombával fölrobbantották a körgátat, azzal ráengedték a vizet a Mohácsi-sziget falvaira, köztük Sárhátra, ahol Dár Andris édesanyjának testvére és családja lakott. (Jóska bátya egy későbbi látogatásakor elbeszélte, hogyan vagdalta el a már elöntött istállóban Isten irgalmára bízva az állatok köteleit.)
Várdombon, a magasabban, a szőlőhegy lábánál fekvő, egykori német faluban tarka hangzavar fogadta Dár Andrist és nagyszüleit. (Dár felnőttként sem tudott az önmagának feltett kérdésre megnyugtatóan válaszolni: hol voltak ekkor a szülei? Biztosan feladatot kaptak a védelemben, gondolta, és ebbe beletörődött.) Lovak prüszkölése keveredett a falun áthaladó teherautók, munkagépek zajával, nevek röpködtek: a házigazdák kint álltak a házaik előtti hídon, és fennhangon, integetve szólongatták a hozzájuk beosztott menekülteket.
Dárék Tessedikékhez kerültek, akik szívesen és együttérzéssel fogadták őket, egyik szobájukba szalmát hintettek, ott lett a jövevények hálóhelye. (Dár András felnőttként találta meg egy könyvében befogadóik nyomait. Tessedik Pál földműves öttagú családjával 1947. november 12‐én érkezett a felvidéki Negyedből a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény következtében. Velük együtt hatvannál több embert űztek el Nagysallóról, Udvardról, Ébenhardról Várdombra. (Ahonnan 1947‐ben és ’48‐ban kitelepítették a svábokat.) ’56 márciusában pedig – ha csak időlegesen is –, menedéket adtak a szomszédos sárközi falu lakóinak. Ez a „20. századi Nagycirkusz” világszáma, tűnődött el ezen Dár András – A TRIPLASZALTÓ!
A kisfiú a kocsmáról elnevezett dombon létrehozott közétkeztető konyha előtt, ebédosztásnál összebarátkozott egy már iskolás (!) falubeli fiúval, aki elmesélte neki menekülésük izgalmas történetét: az iskolában abba kellett hagyni a tanulást, és autóbusszal azonnal indultak, és ide, a téesz tanyájába hozták őket. Andris naphosszat vele játszott, csatangolt a szőlőhegyen. Otthon nem találkozhattak, mert Jánosék messze a falutól, az Eperfás út melletti szálláson laktak.
(Az egykori játszópajtás hatvan év múlva is csodálattal beszélt a májkonzervvel való első találkozásáról, ami az árvízi kitelepítés idején esett meg.)
Amikor a Duna kiadta mérgét és hét-nyolc nap múlva visszahúzódott medrébe, Dárék is hazatérhettek otthonukba. Az ár (talán a Mohácsi-sziget feláldozásának is köszönhetően?) nem tett kárt a falujukban. Ugyanaz a kocsis, Lajos bácsi (a kisfiú akkor már tudta és megjegyezte a nevét) vitte vissza őket.
Nemsokára úgy két-három kilós dobozokat kaptak, rajta a felirat: BUTTER. Az amerikai nép adománya. Miután kiürült, a legidősebb Dár évtizedekig szögeket tartott benne.

Nem lettem mozigépész

A hatvanas évek elején egy magas, ősz hajú író bácsi, Féja Géza látogatott az iskolánkba. Arra volt kíváncsi, hogy „a kis emberpalánták mit terveznek jövőjüket illetőleg, milyen pályára készülnek…”. (Sárközi élményeit és utazásának tapasztalatait 1963‐ban, a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent Sarjadás című könyvében tette közzé.)
„Találkozunk különleges élettervekkel – írta –, …egyetlen gyerek, akit az írás vonz.” Ez a gyerek én voltam.
Akkor már a kultúrház gondnoki lakásában éltünk. Az ötvenhatos jegesár idején még apai nagyszüleimnél laktunk a falu északnyugati részének legszélső házában. Ott születtem, világra jöttömet bábaasszony segítette.
Édesanyám a helyi tanács hivatalsegédje (régi nevén kisbírója) volt, a család meglehetősen szerény jövedelmét a kultúrház hátsó udvarában szerződésre hizlalt libák árával igyekezett kiegészíteni.
Édesapám, a fölszámolódott földmíves egy ideig a közeli vasúti gócpont fűtőházi munkása, majd falunk cseretelepén váltja a helybeliek kis búzáját a bátaszéki malomból odaszállított lisztre, korpára… és Dóczi Pityu zenekarában muzsikál. A vidéki lakodalmakból pirkadatkor hazaérkező banda (Pityu, a virtuóz prímás, apja, a kontrás Aladár bácsi, Szűcs Gyuri bácsi, útjavító munkás [„útkaparó”], aki a tamburabrácsát pengette, Csurgai sógor élenjáró gazda, nagybőgős és édesapám, az énekes-tangóharmonikás) a konyhánkban osztotta szét a gázsit. Olyankor édes volt ébredésem, mert mindig előkerült a harmonikatokból egy-két szelet torta is.
Később a decsi malomban vállal munkát, majd a 11. számú AKÖV [Autóbuszközlekedési Vállalat] kalauza. Raktári segédmunkásként vonul nyugalomba.)
A ház a falu társasági és művelődési életének központja volt: lakodalmak, bálok, a népi együttes próbáinak és előadásainak, vándorcirkuszosok mutatványainak, fojtott hangulatú téesz (termelőszövetkezet) -közgyűlések helyszíne. Ott ült a földosztáskor hat hold földhöz juttatott egykori napszámos öregapám is az agrárproletárrá tett parasztok között, ő is hallgatta a járásból szalajtott elvtárs beszámolóját.
Könyvtár is működött az épületben, a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) termében órákon át lehetett ping-pongozni, vasárnap délutánonként döngött a bitumenes tekepálya dobja a becsapódó golyóktól. A férfiak ott szórakoztak versengve, fogadásokat kötve.
Azoknak a vasárnapoknak egyik emlékezetes szereplője Zalavári Márton pékmester volt, aki mindig elegáns, az évszaknak megfelelő öltönyben, nyakkendősen jelent meg a pályán. A többinél nagyobb méretű tömör, fekete gumigolyót megfontoltan, figyelmét összpontosítva gurította el; aztán nem csak tekintetével követte útját, mintha rá akarná kényszeríteni akaratát, mintegy szuggerálva, hogy arra haladjon, amerre ő, a küldője parancsolja a felállított babák közepébe; közben lábának mozgásával is folytatta a távirányítást.
Varga Jani bácsi, az állami gazdaság munkása merőben más játékstílust képviselt. Az ő kedvence egy kis méretű fagolyó volt, ami éppen belefért a tenyerébe. Lendületesen levágta a deszkára, és a fagömb szinte szétfröccsentette a babákat. Ha Jani bácsi készülődött, az állító fiúnak ajánlatos volt fedezékbe vonulnia. A parti győztese leszurkolta a kultúrháznak járó pinkapénzt és kifizette az állító gyereket, akinek egy délután tíz forint is összegyűlt a zsebében. Jutott mozijegyre, és még maradt is.
Velünk élő nagyanyám, a kiérdemesült kofa, munkanapokon reggelente a Báta túlsó partján levő műhely szerelőinek, traktorosainak mérte a féldeciket a büfészobában.
Akkori éveim legnagyobb folytatásos élménysorozatát a mozi jelentette! 1960‐ban egy időre csak a néprádió, közszájon forgó nevén „pletyka” római olimpiáról szóló közvetítései szorították háttérbe.
Hetente három este bámultam a gépház kukucskálóján át a színpad vásznán lejátszódó elbűvölő varázslatot, közben Magyar Jani bácsi, a gépész – aki napközben órás- és műszerészmester volt – kék munkaköpenyben, svájcisapkában tekercselte, fűzte a 16 milliméteres filmszalagot, élesítette a képet, igazította a hangerőt, ha lent a közönség elégedetlenkedni kezdett.
Mégse lettem mozigépész, és filmrendező sem, mint Giuseppe Tornatore Cinema Paradiso című filmjének főszereplője, Totó, akit távoli barátomnak tekintettem. A pilisi gépház nem égett le, mint a filmbeli, hanem néhány év múlva lebontották, és eldózerolták az egész épületet, elhagyott lakásunkkal együtt.
Éltünk, ahogy lehetett, a másik három T – telek, tévé, Trabant – kiegyezéses, fakó igézetében. A telken fölépült a család háza, apám Pannónia motorja tégla, mész, cement formájában a falak része lett.
Középiskolás éveimben – melyeket végigkísértek az öncélú fegyelmezetlenségek és lázadások – nemcsak szüleimet szomorítottam, hanem Féja Gézával is leveleztem. Folyamatos Pest utáni sóvárgásomat nagy türelemmel igyekezett csitítani, küldött zsengéimről tapintatos véleményt mondott és életvezetési tanácsokat is adott: 1968. április 15‐én kelt levelében így biztatott: „tanulj és tanulj, szerezz általános műveltséget, válassz valaminő szakmát, és emellett olvass mennél többet, de jó, tehát értékes műveket, a klasszikusokat s a jelen legjobbjait.”
A másik eleven író, szociográfus, akivel szülőfalumban találkoztam 1970‐ben, Kunszabó Ferenc volt. Anyaggyűjtése közben elkísérhettem a közeli, azóta a földdel egyenlővé tett Orbó puszta cselédházaiba is. Évek múlva nemcsak a Puszták népe világát juttatta eszembe az a látogatás, hanem arra is rádöbbentem, hogy olyan házakban lakhattak néhány kilométerrel odébb Sárbátán apai őseim is.
Kunszabó Ferenc már a falu romlását érzékelte. „A termelőszövetkezetet a múlt év márciusában egyesítették a várdombi és az alsónánai közös gazdaságokkal, […] a tanácsot ’69 nyarán tették át Decsre, […] az iskola felső tagozatát átvitték a decsi körzeti iskolába, szó van arról, hogy az alsó tagozatot is oda helyezik. […] Mindezek következtében a község hivatalos élete meghalt, a közélet mélypontjára süllyedt” – írja Sárköz című, az újra életre lehelt Magyarország felfedezése könyvsorozatban megjelent kötetében.
„Mi történt itt az évszázad utolsó évtizedében, amikor elkezdődött a nagy emberi átalakulás színjátékának következő felvonása?” Erre a kérdésre (a két előd nyomaiban járva) Sárpilis című falurajzomban igyekeztem válaszolni.
Érettségi után választott szakmám a betűszedés lett, amelyen azóta átgázolt a „fejlődés”. A segédlevél megszerzése után elvégeztem Szombathelyen a népművelés-könyvtár szakot, és elkezdődött a pártirányítású népszolgálat, de elkezdődtek az első generációs szívritmuszavarok is. Több sikertelen menekülési kísérlet után – családomnak köszönhetően – talpon, a pályán maradtam.
Dolgoztam az alsósági, a paksi, a dunaföldvári művelődési házban, szerkesztettem a Paksi Hírnököt és igazgattam a Pákolitz István Városi Könyvtárat. 1987 táján, a szabadság és tulajdon jegyében beleártottam magam a politikába, néhány év múlva azonban illúzióimat elveszítve kiábrándultam belőle.
Első könyvem, a Valóságshow Tüskés Tibor javaslatára a Szirtes Gábor vezette Pro Pannónia Kiadónál látott napvilágot.
Hosszú készülődés és kései indulás után találkoztam történelmünk addig eltitkolt és eltanított eseményeivel: a GULAG-rabok szenvedéstörténetével, a bácskai magyarok és németek irtásával és elüldözésével, a parasztság fölszámolásával.
Megszólaltattam a túlélőket: Gyönyörű a szibériai erdő, Földönfutók, hontalanok, Kocsikerék a nyakcsigolyán, Ahol a Csillag megáll.
Zárófohász:

„Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Töröld el rútságát, minden álnokságát,
Könnyebbítsd lelkem terhét.”

(Balassi Bálint)

(Napkút Kiadó, 2026)