Járjuk az erdőt a Csíki-havasokban. Vizet keresünk. Nicsak, már meg is találtuk! Elég volt a patak csobogását követni. Még szerencse, hogy a fenyvesekben ilyen jó az akusztika. A víz tiszta, áttetsző, jó szagú, még inni sem félek belőle. Vagy talán félnem kellene? Lehetséges, hogy az égbetörő hegyormon, a patak forrásánál éppen belekakilt a barnamedve, és én most azt iszom? De miért kakilna a barnamedve éppen a patakba? Hisz ő is abból iszik. Ráadásul ő is pontosan tudja, hogy az ilyen szemtelenséggel azt kockáztatja, hogy a forrás csemerkedő tündére belecsíp a fenekébe. Márpedig hiába a medve az erdők királya, azért a csemerkedő vízitündérrel még ő sem mer kikezdeni. Vagy attól kéne tartanom, hogy a patakvízzel valami láthatatlan galandférgeket találok meginni, és majd jól megférgesedek? Statisztikailag nyilván ez is lehetséges. Ámde ennek a víznek legalább látom a hordozó közegét! Fölemelhetem a köveket, átvizsgálhatom a medret, és ha mondjuk döglött állatra bukkanok, vagy a vízibogarak szaporulatát érzem túlzónak, hát dönthetek úgy, hogy mégsem iszom belőle.

Ilyen lehetőségem a civilizált világban nincsen. Nem vizsgálhatom át a vízvezetéket, mielőtt az épített világ rendjébe vetett naiv bizalommal a csapvízbe kortyolok. Fogalmam sincs, ki mit tett ezzel a vízzel, mielőtt kijött a csapból. Nem mutatkozik be nekem a víztisztító, a vízszűrő, a vízklórozó, a vízvizsgáló ember, se a vízmolekula-biztos, mielőtt életben maradásom alapvető elemét rendelkezésemre bocsátják a pénzemért. Az életem múlik rajtuk, és még azt se tudom, hogy kicsodák ők. A barnamedvéről, a bélféregről meg a döglött halról tudom, hogy micsoda. Ám az ivóvízklórozó ember klórtartályainak sötét árnyékába rejtőzik kutató tekintetem elől.

Ne tessék megijedni, teljesen bolond azért nem vagyok: a Csíki-havasokon kívül elég kevés hely van az általunk ismert Kárpát-medencében, ahol patakvízivásra vetemedek. Dunából, Tiszából nyilván nem iszom. De egy magashegységben, ahol semmilyen emberi település nincsen a felső folyásnál, miért ne kóstolnám a patakot?

Ezek után már nyugodtan lehet fürdőzni is. A patakban fürdés persze gyökeresen különbözik a mély, nyugodt vizű tóban vagy a széles, sebes sodrású folyóban való fürdéstől. A patakban ilyen értelemben nem is fürdik az ember, hanem tisztálkodik, azaz nem élvezkedő pancsikolást, hanem funkcionális mosdást cselekszik. A patak ugyanis sekély. Olykor persze kialakít magának kisebb medencéket, amikbe bele lehet ülni vagy feküdni. Meg létrehoz akár egy rendes zuhany erejével és nyomásával bíró zúgókat is. Ha azonban nem bukkanunk ilyenre, a kövek segítségével pár perc alatt építhetünk medencét vagy zúgót! Előbbi nem elengedhetetlen föltétele az alapos tisztálkodásnak, elvégre guggolva is lögybölhetjük magunkra a vizet, utóbbi már fontosabb, hisz testhajlatainkat sokkal alaposabban és gyorsabban megtisztíthatjuk nagyobb nyomásnál, mintha csak úgy locspocsolnánk. A művelet nyilván odafigyelést, önfegyelmet és türelmet kíván, de hát a szabad természetben minden ilyen: tűz és víz nem a civilizált komfort szerint szolgál minket, hanem úgy viselkedik, ahogy akar.

Ami a hőmérsékletet illeti: nyilván különböző fizikumú és állóképességű emberek léteznek. Akad olyan, aki kontinentális éghajlaton – magyarul a szó hagyományos értelmében vett téllel bíró vidéken – simán megfürdik rituálisan egy jeges folyóban újévkor. És olyan is van, aki még egy hűvösebb nyári éjszakán is berzenkedik egy gyöngéd vizű tótól. Én nem vagyok se orvosdoktor, se biológus, se semmi, csak egy – szerintem – átlagos fizikumú és állóképességű, különösebb betegséggel nem rendelkező, nonkonformista férfiember, aki nagyjából tudja, mennyit követelhet a szervezetétől. De azt aztán megköveteli, ha a fene fenét eszik is! Csak azt akarom ezzel mondani: senkit nem buzdítok semmire. Elmondom a saját élményeim és tapasztalataim, és kész. Önnön privát buborékjában mindenki folyamodjon kezelőorvosához, gyógyszerészéhez, lelki atyjához, ősei szelleméhez vagy házi oltárához. Nekem senki ne jöjjön azzal, hogy fölkelt a plazmatévé meg a padlófűtés mellől, hogy a patakba ugorjon, mert a hülye Juhász azt írta, aztán mégis milyen rossz volt neki! Minden cselekedet a gondolkodással kezdődik, ejsze.

Szóval a patak hideg. Mégis, milyen legyen? Nem tudom, hány fokos, a számok sose érdekeltek (ezért írok inkább betűket), tőlem lehet tíz vagy öt vagy háromszázhatvan fokos is. Háromszázhatvan fokos azért már egy ütőképes kuruc alakulatot jelent, annyival már neki lehet menni a labancoknak, akik eleve félnek a Csíki-havasokban fürdeni a fokosok miatt. Ha a Rákóczi-szabadságharcot egy hegyi patakban vívtuk volna, tutira nyerünk.

De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem: amikor a patak vize először éri a testem, a szervezetem lényegében sokkot kap. A sokkos állapotban jólesik sikoltozni és ordítozni: ha tehát mások is tartózkodnak hallótávolságon belül az erdőben, érdemes őket előre figyelmeztetni, hogy nem a medve, hanem a hideg víz miatt kiabálok (a kiabálás amúgy is jótékonyan hat a medve távollétére). Ez a sokk legföljebb fél percig, de többnyire addig se tart, utána átveszi a helyét egyfajta ingerlő bizsergés, avagy csipkedés. A bőr legkülső hámrétegénél kezdődik, és eljut egészen az agyig, sőt: a láthatatlan tudatig. Hatása hasonló a koffeinéhez (magam is a kávéfüggők közé tartozom), valamint az intravénás kábítószerek kedvelői (közéjük éppenséggel nem tartozom) is hasonlóan írják körül hobbijuk lényegét, az úgynevezett flasht. Kitáguló érzékek, szellemi frissesség, mentális üdeség, tettrekészség vagy egyfajta harci láz.

Mindehhez természetesen nem föltétlenül kell patak: egy városi lakás zuhanyzójában is reprodukálható az élmény, ha hideg vízzel tesszük. Ám a klór íze és szaga szerintem merőben undorító. Nem vitatom szükségességét és hasznosságát, de attól még hitvány, gusztustalan, csömörletes.

Szóval ilyen dolog a patakban fürdés. Ennek egy végletekig fölfokozott, már-már földöntúli változata a kénes feredőben való fürdés. Az egyszerűen leírhatatlan. Talán a jövőben megpróbálkozom szavakba önteni az élményt, ami Bálványos környékén, az Apor-lányok feredőjében vagy a Csiszárferedőben várja az utasembert, de egyelőre csak annyit mondok: oda kell menni, és ki kell próbálni. Olyan wellnesst, jacuzzit, élményfürdőt a legkomolyabb dollármilliárdokból sem lehet építeni, amilyet a teremtő Isten adott ingyen Székelyföldnek (jó, a Csiszárferedőbe éppenséggel kell beléptidíjat fizetni, de egyrészt az élményhez képest nem drága, másrészt a pénz a láthatóan takaros infrastruktúrára van elköltve, ami bizony jó dolog, különös tekintettel a mellékhelyiségekre és a medvék távoltartására szolgáló villanykerítésre).

Kicsit megbicsaklana a gondolatmenet, ha a patakban fürdés és a kénes feredőben fürdés relációjában és kontextusában láttatnám most a patakból ivás és a borvízforrásból való ivás nemes aktusát. Itt már ugyanis víz és víz annyira különbözik egymástól, mint tűz és víz.

Hogy a borvíz micsoda, annak a Székelyföldet nem ismerők szíveskedjenek utánaolvasni, rácsudálkozni, majd odamenni, ahol az van, és megpróbálni. Ez megint az a kategória, amire az egyszeri ember csak annyit mondhat: Isten ajándéka. A borvíz egyszerűen csak van. Akkor is van, ha nem csinálunk vele semmit. Persze általában csinálunk, vagyis csinálnak, természetesen a helyiek, például a Kászonaltíz fölötti, erdei borvízforrás köré komoly kényelmi kőkörnyezet épült. Valóságos közösségi tér!

Itt találkoztunk többek között a titokzatos székely pálinkalidérccel. A pálinkalidérc a jelekből ítélve jóindulatú entitás, habár meglepően gyors és közvetlen. A városi emberre szokták mondani, hogy föl van gyorsulva, ám a kétségkívül falusi, avagy erdei pálinkalidérc sebességével semmilyen urbanizált lény nem vetekedhet!

Az úgy esett, hogy türelmesen töltögettük palackjainkat a forrásnál, békés köszöntéseket váltva arra járó felebarátainkkal, akik ugyanazért jöttek. Egyszer csak a semmiből fölbukkant egy követhetetlenül sebes mozgású, szilaj fiatalember, e szavakkal:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Hát akkor mindörökké, ámen, fogadj Isten, jó napot kívánok – fogadtuk köszöntését, ki-ki vérmérséklete szerint. Igazából ebéd után voltunk, az ilyenkor szokásos, lassú reakcióidővel. Így hát csak lestük, ahogy a követhetetlen dinamikájú ismeretlen valami műanyag felespoharakkal kezd matatni a forrás melletti padon. Mifene? Talán abból a kis pohárból akar borvizet inni? De nem sok időt hagyott a csudálkozásra, mert a kicsi poharakba nyomban pálinkát töltött s kínálta nekünk:

– Fogyasszanak, ha nem veszik sértésnek!

Nem először jártam Erdélyországban, volt már némi fogalmam a székely vendégszeretetről, de erre azért nekem is leesett az állam. Hát nem sértődtünk meg, és fogyasztottunk a döbbenetesen erős pálinkából – nem ma kezdtem a rakendrollt, de ezt tényleg alig bírtam lenyelni, még meg is köhögtetett. Jó erdei pálinkalidércünk ráadásul igazi, klasszikus, archaikus lidérc lehetett, mert tőlem kérdezte meg, hogy leendő feleségemet is megkínálhatja-e. Mi persze nem akadékoskodtunk – miszerint én otthon sose kérdezem meg magamtól, hogy szívem asszonya ihat-e velem –, hanem csak köszönettel bólintottunk, alkalmazkodva a helyi viszonyokhoz.

Kiürítettük hát a kicsi poharakat, amik menet közben sokkal nagyobbnak tűntek, de a következő kínálást már tisztelettel elutasítottuk, hisz nem akartunk szégyenszemre elájulni. Az erdei pálinkalidérc pedig azzal a sebességgel, ahogyan érkezett, el is viharzott, Isten áldását kívánva ránk. Mi pedig elfogódottan csukladozva köszöntük kedvességét.

Hát ilyen az, amikor az ember csupán vízért megy, de pálinkát is kap mellé. Vagy ha úgy tetszik: a pálinka kapja meg őt. Szavamra: ez az írás teljes valójában a vízről akart szólni, de ha egyszer a történet a pálinkával együtt igaz, hogyan is hallgathatnám el?

Mindenesetre ez így egységesen váljék egészségünkre!

Juhász Kristóf