Kalliopé vacsoravendégei
A Csikófogat tehetséggondozó műhely antológiájából Széles Gergő Mátyás írását közöljük
Tehermentesítés
Emlékszem, először alig vettünk észre valamit. Az feltűnt, hogy szokatlanul sok tárgy gyűlik fel a házban, hogy a hűtőszekrény roskadozik a belepakolt ételtől és italtól, és hogy anya piperekészlete egyre jobban duzzad, de nem tűnt drasztikus változásnak.
Az viszont feltűnt, hogy Apa ideges Anyára. Egyik este hallottuk, hogy a konyhában veszekszenek.
– Ha neked ez jelenti a spórolást, akkor én meg elmegyek egy sztriptízbárba, és táncoslányok bugyijába fogom bedugdosni a havi fizetésemet!
– Gúnyolódhatsz, Lackó, de ezekre a dolgokra egyébként is szükségünk lett volna!
– Hajszárítóra? Van KÉT másik hajszárító ebben a kurva házban! És HAL? Nem eszünk halat, csak Bandi, de ő még fél évig nincs itthon!
– Ha vendégeink jönnek, és nem tudunk nekik mit adni vacsorára, akkor jól fog jönni!
Apa felröhögött.
– Minden világos! Azért vettél halkonzervet egy olyan háztartásba, ahol azt éppen senki nem eszi, mert ha váratlan vendégünk akad, akkor ahelyett, hogy főznénk nekik vacsorát, vagy mondjuk rendelnénk valami kaját, eléjük fogunk rakni egy olajoshal-konzervet meg két gerezd kenyeret, és onnantól oldják meg maguk!
– Nyilván kitenném nekik kistálkába.
– Kistálkába. Konzervhalat. A vendégeinknek. – Újabb cinikus röhejt hallatott.
Anya ezután egész este nem beszélt vele, de különösebb baj nem származott az esetből, másnap reggel kibékültek. Legközelebb csak két hétre rá történt hasonló incidens. Anya egy nagy dobozzal ért haza a bevásárlásból.
– Nézd, Lackó, mit találtam! – mondta apának gyerekes csillogással a szemében.
A kicsomagolás után kiderült, hogy a doboz egy turmixgépet tartalmaz.
– Ezt minek vetted? – kérdezte apa.
– Az előző turmixgép már egyébként is a halálán van, ez meg le volt árazva, szóval pont kapóra jött.
Azután megint összevesztek, mert apa azt állította, hogy a régi turmixgépnek semmi baja, és hogy ez csak felesleges pénzszórás, amin anya megint megsértődött, és kiabálni kezdett. Körülbelül negyedórát veszekedtek, aztán apa feladta:
– Jól van, bazmeg, akkor vegyél meg mindent, amit akarsz! Le vagy szarva! – Azzal elvonult lefeküdni.
Anya kirakta a turmixgépet a másik mellé a konyhapultra.
Ezután pár hétig megint béke volt. Apának sok volt a dolga a műhelyben, így nem volt ideje nyomon követni anyu vásárlásait, máson pedig nem kaptak össze mostanában.
A húsvéti iskolaszünetben színültig töltve találtam a szobám összes fiókját – anya minden kis zegzugot, apró négyzetcentimétert füzetekkel telített meg. Átmentem Lindához, hogy megkérdezzem, nála mi a helyzet. Az ajtóban összetalálkoztunk:
– A fiókok? – kérdeztem beletörődve.
– Most gyere, és nézd meg… – panaszkodott.
Ugyanaz volt, mint nálam. Az íróasztal, az ablak melletti szekrény, de még a könyvespolc üres részei is telis-tele voltak. Linda hitetlenkedve fogta a fejét.
– Most mégis mit csináljak? Hogy találok meg így bármit?
– Nem tudom, mi ütött anyába – mondtam. – Apa is mérges rá ezért, mégis csinálja.
– Mit?
– Hát azt – mondtam sóhajtva, és szórakozottan lekaptam egy füzetet a polcról –, hogy mindent megvesz, ami le van árazva.
Ekkor apa hangja harsant fel a konyhából.
– JOLÁN! Miért van tele az összes fiók PAPÍRSZAROKKAL?
– Kezdődik… – mondtam fintorogva.
– Menjünk le – sürgetett Linda, és már ugrott is ki a szobából a lépcső felé.
Lent anya éppen a fürdőszobában rendezkedett, apa pedig a garázsban bütykölhetett valamit, mert az oda vezető ajtó tárva-nyitva volt. Valószínűleg csak bejött egy pillanatra valamiért, amikor szembesült vele, hogy a ház hirtelen papír-írószer kereskedéssé avanzsálódott. Most ott állt a komód egyik fiókja fölött, és értetlenkedve meredt a nappaliba velünk együtt beérkező anyára.
– Azok füzetek, Lackó – mondta anya rezignáltan. – És ahogy mindig, most is azért vettem őket, mert kellenek. Három gyerekünk van. Van fogalmad róla, évente hány füzetet jelent ez? Most volt leárazva, hát most vettem. Inkább megköszönnéd, hogy pénzt spórolok!
– PÉNZT SPÓROLSZ? – Apa hangja mélyről indult, és egyre emelkedett, mint mindig, amikor ideges volt. – Melyik univerzumban kell három gyerekre ennyi füzet? Máshol ezt úgy csinálják, hogy összeszámolják, mennyire van szükség, és annyit vesznek! Ráadásul – mondta egy pillanatnyi szünet után – MINDEN KURVA TANÉVKEZDÉSKOR leárazzák az iskolás cuccokat! Tudom, mert nyár végén mindig azt hallgatom, hogy utolsó pillanatban fogjuk megvenni a gyerekek felszerelését, mert akkor a legnagyobbak az akciók!
Anya hirtelen nem tudott erre mit válaszolni. Csönd támadt. Apa kissé megnyugodni látszott, ám akkor tekintete a kezemre csúszott, melyben még mindig ott ficánkolt a Linda szobájában felkapott füzet.
– Jolán – mondta lassan, amikor leesett neki a dolog. Valamit hozzá akart még tenni, de helyette inkább a lépcső felé ugrott, és kettesével szedve a fokokat felveretett rajta. Mi a nappaliban maradtunk, és vártunk. Odafent becsapódott egy ajtó. Kinyílt egy másik. Eltelt fél perc. Aztán apa megjelent a lépcső tetején, és lassan imbolyogva, kifejezéstelen arccal letotyogott hozzánk, kihúzta az egyik széket az asztal alól, leült, és a kezébe temette arcát.
– Ne játszd itt az eszed, Lackó – mondta anya, aki időközben visszanyerte magabiztosságát. – Azok a füzetek…
– JOLÁN! Karcsi szobája! Linda szobája! A FÜRDŐSZOBA! Minden tele van a SZARJAIDDAL! TE FELVÁSÁROLTÁL EGY ESŐERDŐT! – zihálta.
– Anya – szóltam közbe, hogy kicsit enyhítsem a feszültséget –, most egy kicsit lehet, hogy túllőttél a célon… – Lindára néztem, aki helyeslően bólintott.
– Ennyi füzetre tényleg nem nagyon lesz szükség – mondta.
– De LESZ – csattant föl anya.
– Nem lesz, Jolán! – Apa hangja most már sokkal nyugodtabban csengett. – Tudom, hogy jót akartál, de meg kell értened, hogy nincs ennyi pénzünk! Gondolni sem merek rá, hogy mennyibe kerülhetett ez.
– Értsd már meg, hogy ezzel pont hogy pénzt SPÓROLOK! Mit nem lehet ezen megérteni?! – Elsírta magát. – Te direkt nem vagy hajlandó felfogni ezt! És most már ti is! – nézett ránk. – Jól van, ha nem akarjátok, akkor többet nem veszek semmit! ÉRTITEK? SEMMIT! Veszítsetek havonta súlyos ezreket azért, mert mindent teljes áron vesztek meg! – Azzal bevonult a szobájába.
Egymásra néztünk. Apa sóhajtott, és azt mondta:
– Megyek, megbékítem anyátokat. Kissé túlságosan megrohantuk.
– Felállt. – Viszont erről a folyamatos vásárlásról attól még le kell állítanunk. Finoman, de próbáljatok meg beszélni vele!
Igyekeztünk eleget tenni a kérésének. Minden alkalommal, amikor anya tíz csomaggal tért haza a bevásárlásról, új, értelmetlen gép jelent meg a konyhában, vagy sosem látott mértékben megdagadt valamelyikünk ruhásszekrénye, megpróbáltuk finoman, de határozottan értésére adni, hogy a fölösleges dolgok megvásárlása még akkor is pénzkidobás, ha éppen le vannak árazva. Az eredmény siralmas volt. Amikor finomabbak voltunk, lerázott minket, amikor meg határozottabbak, megsértődött. Így lassanként mindannyian letettünk róla, hogy eltérítsük az ámokfutásától, de ezután a helyzet csak még tarthatatlanabb lett. A tárgyak, amelyek odáig az életünk megkönnyítésére szolgáltak, lassanként elárasztották a házat, szétterültek a bútorokon, becsorogtak a szekrényekbe, és feltöltötték a fiókokat, hogy aztán onnan is kifolyva a padló felett is átvegyék az uralmat. Apa egyre többet káromkodott, ahogy nagy lábával minduntalan feldöntött egy vázát, vagy széles vállával beleakadt egy-egy polcról lelógó sálba, falra ragasztózott karácsonyi égősorba vagy helyét nem találó háztartási gép zsinórjába. Linda többször is sírva fakadt, mert a kavalkádban lelökött valamit – a bögrék hirtelen jelentek meg a ház polcain, és olyan hihetetlen sebességgel szaporodtak, mint a rák –, és anya olyan csúnyán lehordta, hogy nem tudta elég kicsire összehúzni magát. Még csak jó sem származott az esetekből: a levert dolgok helyét pár napon belül újabb tárgyak foglalták el.
Egyre rosszabbul aludtam. A szobámba lépve folyton vigyáznom kellett, nehogy rátapossak valami ideiglenesen a földön tanyázó dologra, majd egy összetett, és néha igencsak hosszadalmas folyamat következett, mely során az ágyamat kellett felszabadítanom a tárgyak uralma alól. Mire oda jutottam, hogy lefeküdhessek, már csak arra volt erőm, hogy eldőljek, mint egy fatuskó, de a körülöttem lévő kavalkád már az agyamba is behatolt. Lázálmaimban színes formák táncoltak egymással, miközben megállás nélkül hallottam valami idegtépő hangot, ami leginkább egy vonalkódleolvasó pityegésére emlékeztetett.
Lindának hullani kezdett a haja. A kialvatlanság és a körülötte szanaszét heverő tárgyak sokasága végleg feldúlták rendszerető lelkét. Sokat sírt, de ha anyával próbált meg beszélni, akkor meg ő tört ki hisztériás rohamban, amitől pedig apa lett mérhetetlenül ideges, és elkezdte szétzúzni a házat elborító tárgyakat. Sehova nem vezetett az egész. A darabokra tört kacatok nem foglaltak kevesebb helyet, viszont összetakarítani sem tudtuk őket a többi tárgy miatt.
Apa megfenyegette anyát, hogy elválik, ha nem fejezi be az ámokfutását. Anya csak annyit mondott, hogy ez szívtelenség lenne a gyerekekre nézve, de váljon csak el nyugodtan, ha nem hajlandó őt a hóbortjaival együtt szeretni. Apa aznap este üveges szemmel meredt maga elé a konyhában.
– Egy valamit még megvárok – mondta, amikor odamentünk hozzá, hogy megöleljük. – Másfél hét, és hazaér a bátyátok. Ő talán még jobb belátásra térítheti anyát. Ha ő sem – megdörzsölte a homlokát, és szomorúan ránk nézett –, akkor nem lesz más választásom.
Szóval vártuk Bandit, és reménykedtünk benne, hogy neki sikerül, ami hármunknak hónapok alatt nem jött össze. Nagyon közel álltak egymáshoz, és anya szinte mindig hallgatott a szavára. Az utolsó hetet összeszorított fogakkal csináltuk végig. Előkotortam egy alkoholos filcet a szobám valamely bugyrából, és az ágyamnak támasztott műanyag tálcakollekció egyikén húztam a napokat. Már csak ötöt kell aludni, megjön Bandi, lebeszéli anyát erről a sületlenségről, és apa is, meg mi is itt maradhatunk. Ilyen egyszerű az egész.
Nehezen, de kibírtuk. Szombat reggel Linda meg én kimentünk apuval a reptérre. A gépe szerencsésen megérkezett, megölelte apát, minket megpörgetett néhányszor, majd beültünk a kocsiba. Az úton komor arccal végighallgatta a történetet anya újkeletű elmezavaráról. Amikor befejeztük, néhány másodpercig meredt maga elé, majd azt mondta:
– Bízzátok rám.
Aztán a gondolataiba merülve bámult ki az ablakon. Megkérdezte, mikor kezdődött ez az egész. Apa mondta, hogy két-három hónappal azután, hogy elment. Időközben beértünk a negyedünkbe, ismerős házak mellett suhantunk el. Magamban számolgattam. Itt jobbra. Itt balra. Itt megint jobbra. És megérkeztünk.
Kiszálltunk az autóból, és bementünk a házba. Apa felakasztotta kalapját, és közben elkiáltotta magát:
– Jolán! Megjöttünk!
Nem érkezett válasz. Összeráncolta a homlokát, és újra kiabált. Megint semmi. Útnak indult a házban, hogy megkeresse. A nappali ajtajában torkára forrt a szó.
A szeméthalom fölött a borús délelőtt félhomályában ott lógott anya, a tartógerendára kötve, kiguvadt szemekkel. A holttestéről nem messze álló kisasztalon kockás füzetpapírra írt levél pihent:
„Drágáim!
Nem akartam nektek szólni erről, mert féltem, hogy esetleg zokon vennétek a dolgot, és így a kelleténél több fájdalmat okoznék vele. Képzeljétek el, körülbelül egy héttel ezelőtt egy fantasztikus ajánlat jött velem szembe. Emlékeztek arra a betonszínű épületre, amit két-három éve építettek, és sosem költözött belé senki? Mindig mondtuk, hogy milyen kár, hogy nem fejezték be, mert így nagyon csúnyán hat ezen a szép környéken. Hát most gazdára talált! A múlt hónapban kinézte magának a helyet egy temetkezési vállalkozó cég, és tegnapelőtt véglegesen be is költöztek! De az izgalmas része csak most jön! Kiírták, hogy az új helyen való beilleszkedés céljából a szokásos ár 20%-át elengedik! Hát nem fantasztikus szerencse? Természetesen azonnal le is csaptam az ajánlatra, és – szerencse szerencse hátán – képzeljétek el, én voltam az első ügyfelük, aminek köszönhetően – el nem hiszitek – a 20%-os kedvezményt 25%-ra emelték. Fantasztikus, nem igaz? Tegnap meg is kötöttem a szerződést, a temetés holnapután lesz, hogy legyen időtök szólni, akinek szeretnétek. Ne felejtsétek el, hogy borzasztóan szeretlek titeket! Nem is lett volna igazságos nem megtenni ezt! Így legalább levehettem ezeknek a fene költségeknek a terhét a vállatokról!”
(Orpheusz Kiadó, 2026)
