Hegedűs Imre János írása Gál Vilmos Egy áldott jó ember című regényéről

Volt idő nemrég, mégpedig a megkésett, a balul végződő magyar posztmodern idején, hogy felrótták a szerzőnek, ha munkáját kerek történetre, világos, közérthető eseménysorra építette föl. Bűn volt az epika méltósága. Gál Vilmos vállalja ezt a „bűnt”. Egy áldott jó ember című regénye olyan alkotás, amely iskolásoknak és irodalomtudósoknak egyaránt ajánlható. Jobbára tiszta, világos szöveget szerkeszt, spekulatív machinációk nélkül.
A könyv hátlapjára szabályos rezümét írt, elmeséli, mi történt egy családdal a kádárizmus és az utána következő korszak idején. Milyen is volt az a bizonyos enyhe diktatúra? A gulyáskommunizmus? Hogyan fordult át a magyar társadalom vadkapitalizmusba? Milyen remények ébredtek és hunytak ki fiatalokban, öregekben? Mindezt egy család történetébe ágyazta a szerző, s az egyes szám első személyben mesélő regényhős (Hajdú Bali) apját helyezte reflektorfénybe, ő az a bizonyos „áldott jó ember”.
Érti a dolgát Gál Vilmos. Tökéletes a helyrajz, az észak-alföldi régió, a Bihari-sík nyugati felén fekvő szikesdi táj, ártéri síkság, puszta, legelő. Az itt élő emberek ezekkel a mostoha körülményekkel birkóznak, s talán élhetünk a gyanúperrel, Gál összefüggést kíván teremteni a földrajzi adottságok és a hősök lelkivilága között. A regényszövet kettőségét azzal emeli ki, hogy bizonyos eseményeket dőlten szed, történeteket iktat történetekbe, így kerüli el az esetleges monotóniát.
Miről is szól hát ez a könyv? Egy áldott jó emberről, annak leszármazottjairól, családtagokról, rokonokról, unokáról. Joggal nevezhető családregénynek. Először egy dialógusban fordul elő a nevezetes jelző a 18. oldalon: „Jó ember volt.” Református lelkésszel beszélget a narrátor, Hajdú Bali, halotti búcsúztatóhoz szolgáltat adatokat. Rövid, velős információkhoz jut az egyház szolgája: jó ember volt az elköltözött, számos mesterséget űzött, sokoldalú volt, igaz, ivott, olyankor nehéz volt vele bánni, verte a feleségét, aki elvált tőle, az apa utolsó kívánsága az volt, hogy anyja mellé temessék… Így és itt megbicsaklik a jellemrajz, „az áldott jó ember” olyan, mint a világ. Fénytöréses, csalóka játék hullámzik, vegyül a liszt a korpával, a tiszta búza a konkollyal. Talán-talán nem(csak) személyről, hanem a rendszerről, az országról van szó.
Kedvenc történetei is voltak az apának, amelyeket, amíg élt, heves lendülettel, zamatosan, í-ző nyelvjárásban adott elő a családtagoknak. Ilyen kedvenc története volt például a német katona esete. Borotválkozott az SS-legény, jöttek az orosz tankok; úgy, félig nyúzottan, előkapta a páncéltörőt, kilőtte őket, s folytatta a borotválkozást. Másik történetében a farkasokkal viaskodó juhászról regél, aztán meg arról is szól egy történet, hogy Mohácsig kellett terelni egy kétszáz birkából álló nyájat. Egész nyáron vándoroltak. Kurzív betűkkel szedte a nyomda ezeket a szövegeket, így a regény novellafüzérhez kezd hasonlítani. Egymást követő két agyvérzés végez a jó emberrel, ahogy ott mondták, a „sztrók”. Kórházban kezelik, éppen csak elviselhetők az ottani állapotok.
A múlt is jelenvalóvá válik a történetfolyamban. Pestre megy a „jó ember”, egy szilveszteri bálon megismerkedik eljövendő feleségével, két gyerek születik, a harmadikkal az apa követelésére végez az abortusz.
„Az apád nem volt teljesen normális soha!, mondta az anyám.” Idegrohamait azzal magyarázták, hogy gyermekkorában leesett a lóról. De olyan legenda is él, hogy az anyja verte fejbe vizeskannával. Bizonyos ideggyengeség – mondja az anya – az egész családot jellemezte. Közben kiderül, Hajdú Pista volt a „jó ember” neve, temetésén részt vesz a rokonság, a vagyon fölött osztozkodnak az utódok. De az eseményfolyam itt nem áll meg.
„Erről eszembe jut egy újabb történet apádról.” Kulcsmondat. Egyik eseményt felváltja a másik, azt a következő, a visszaemlékezés lesz a hajtómotor, próbatételek, megrázó vagy tragikomikus események, emberi gyarlóságok, kényszerhelyzetek, zsákutcák, kutyaszorítók sorjáznak. S mind nagyobb és nagyobb szerepet kap a korrajz. Nemcsak a hős beteg, lábadozik a környező világ is. Korrupt rendőrök alkudoznak az alkoholt fogyasztó apával, keveslik a borravalót, a lekenyerező baksist. A nyolcvanak években vagyunk.
Gál Vilmos mozaikszerkesztése teszi igazán élvezetessé a könyvet. Bátran tologatja időben előre-hátra az eseményeket. A család egyik tagja, Balázs a Rákosi-érában határőr szolgálatot teljesít délen. A jugó határőrök több magyar katonát lelőnek, nekik nem szabad visszalőni. Aknákat telepítenek, dühöng a hidegháború.
S talán itt megszakítható a Gál-regény tartalmainak értékelése. A több tucatnyi, talán több száz eseményt nem lehet és nem szükséges újramesélni. Éppen csak jelezni kell, hogy szerzőnk ragyogó stílusban, a nyelvjárás és az irodalmi nyelv bőségeiben dúskálva, a haza, a nemzet közelmúltjáról készít rajzolatot. Tanulságos és elmélkedésre serkentő események sokaságából fél évszázadnyi történelem bontakozik ki. Nem véletlenül, mert Gál Vilmos nemcsak szépíró, hanem történész is, a Magyar Nemzeti Múzeum kutatója.
A recenzens, az értékelő néha kulcsszavakra szorul. Melyek azok a kulcsszavak, amelyek a további történetfolyam lényegét hordozzák? Szerelem, házasság, féltékenység, hűtlenség, betegség, kórház, elmebaj, alkoholizmus, nemi erőszak, állatkínzás, öngyilkosság, szegénység, nélkülözés, nyomor. Csak ez volna? Nem. Voltak és vannak személyek, akiknek sikerült elkerülni az „actus fidei”-t, az autodafét, voltak, kevesen, akik felívelő pályákon száguldoztak, igaz, nem mindig makulátlan jellemek rúdugrása volt az. A menekülést a faluból, a vidék szorításából elsősorban a főváros jelentette. Százezres tömegek hagyták ott az ősök kedves, meleg otthonát, s barátkoztak egy idegen életformával, ismeretlen életvitellel.
Gál Vilmos is áttelepíti szereplőgárdáját Budapestre s annak környékére, Kispest, Doboz, Páty lesz a színtér. Ez már nem az ő világuk. A lóca, a búbos kemence, a sparhert, a kulipintyó helyébe a panel került, s a nyelv is más. Megváltozott. Az í-zést, a zamatos tájszavakat, a tele szájú kiejtést fölváltotta az argó, a zsargon. Nyeglén, felelőtlenül használják szép magyar nyelvünket. Ezzel a nyelvváltozattal is próbálkozik Gál Vilmos, de csak részben sikerült a vállalkozása. Nem lényeges, mert a regény (a szerző) legnagyobb érdeme a történet. Igaz, átalakul az, és sztori lesz belőle. Márpedig a sztori nem történet. Kár. Ráadásul a könyv második része túlzsúfolt, az események meséje kaotikus, sokszor öncélú, fulladozik az olvasó.
Az alkoholista apa dühöngései miatt pokollá változik a család élete, ütik-verik egymást, Annuska, a lány megbolondul, üldözési mániában szenved. A törvényszék kimondja a szülők válását. Visszatérő cselekménymozzanat: A református lelkész a sír szélén újból kijelenti, jóságos, nemes lelkű volt az elköltözött apa. Sztereotípia érvényesül, azt tartja a szólásmondás, halottról jót, vagy semmit.
Vigasztaló tényező, hogy a családregény helyébe a korrajz lépett, megismerjük a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek hazai, európai és nagyvilági történéseit. Keményvonalas komcsik hadakoznak az amcsikkal, a világtőke birtokosaival. Megrázza a világot a kubai válság, majd a Varsói Szerződés államainak prágai bevonulása. Tanulságos, hasznos ez is, ám veszít a mű szépirodalmi jellegéből. A szépíró Gál Vilmos helyébe a történész lépett. De meggyőző erővel bizonyítja, hogy sokoldalú, sokrétű a világ. A homo sapiens által létrehozott emberhalmaz (társadalom) hasonlatos az esőerdők, a dzsungelek bozótjaihoz.
A könyv címlapján sírkő, azon fekete varjú vagy csóka gubbaszt. Vajon személy nyugszik a sírban? Vagy az elmúlt rendszer? Töprenghet az olvasó. Joga van hozzá.

(IdőJel Kiadó, 2026)