– Uram, ezt egy hétig egészen biztosan nem viszi el senki. Szezon eleje van. De sokat ne gondolkodjanak, ennyire előnyös ajánlat nem lesz még egy. Hogy pont a szomszédban…! És hát nálunk is emelkednek az árak… Tavaly pont húsz százalékkal. Elvégre mi is építőipari vállalkozás vagyunk.
– Kell ez nekünk? – sandítok némán az oldalbordára, csak a szememmel jelezve, mire gondolok. Elérti a mozdulatomat, és felkacag.
– Hát… nem is tudom. Mi még nem készülünk erre. De az biztos, hogy a gyerekeknek akkor majd kevesebb gondjuk lenne.
– Mondom, egy hétig biztosan meglesz. De utána? Ki tudja? Nézzék, ez egy remek befektetés. Most kifizetik, de az nem jelenti azt, hogy be is kell költözni! És fenntartási díj sincs, meg karbantartási sem, hehe.
Állunk a szélben, ugyan nem „Arccal a tengernek”, mint Nagy László versében a menyegzői pár, hanem arccal éppen a zsidó temető kerítésének Farkasréten, de az innenső oldalon, a keresztény temetőben. Odaát van anyai nagyapám elhantolva, itt pedig egyéb rokonok, például apám is. Az ember pedig, aki magyaráz, a sírhelyek tudora, a helyi mezőőr, vagy mi, biztosan szebb neve van hivatalosan, de azt sajnos elfelejtettem. Feleségem nagynénje hunyt el, neki kerestünk helyet az ugyan nem örök, hanem első körben huszonöt évnyi nyugodalomra.
(Örök sírhely nincs, legfeljebb bizonyos történelmi személyeknek, talán olimpikonoknak, Kossuth-díjas alkotóknak.)
Na, és ez a remek ember mindjárt felajánlotta nekünk a nagynéni számára lefoglalt hely melletti sírt, mivel az szintén lejárt. Nem váltották meg a hozzátartozók.
– Igazán kedves – mondom –, de momentán éppen egy csomó elintéznivaló ügyem van… nem engedhetem meg magamnak a… halált.
Csuklottam egyet.
„Az ember hirtelen – váratlan halandó” – jutott eszembe A Mester és Margaritából.
– Ó, én nem akarom önöket ráerőszakolni semmire. Sőt, később temetkezhetnek a nagynénire is. Lesz ott hely elég. Tényleg, mekkora termetű volt a megboldogult?
– Kicsi.
– Akkor a koporsó méretén lehet spórolni egy keveset. De ezt a kolléganő az irodában úgyis elmondja.
A szél közben feltámadt, és sötétedni is kezdett. Az ember megpróbálta felhívni az irodát, de a vonal foglaltat jelzett, így aztán unalmában fecsegett erről-arról. Taxizott Londonban, és még Indiában is járt, de nagyon büdös volt ott a repülőtér. Vagy csak a barátja járt Indiában?
– Uram, ott úgy szedik össze a halottakat abban a mumbombajben, vagy hogyishívják. Késő éjjel, mikor már lement a forgalom. Összekaparják a közúti balesetben elhunytakat. Ott nem mennek a dolgok olyan szakszerűen, mint itthon. Nos, nem gondolták meg magukat?
– Csípőprotézis-műtétre készülök, nem a meghalásra – mondom most már kicsit ingerülten.
– Ó, az ilyesmit sosem lehet előre tudni. Képzelje, az én bácsikám például elment síelni a hegyekbe, de a felesége rühellte a telet meg a hideget, itthon is volt most ugye részünk belőle januárban, nem kívánom a hátam közepére sem, akkor nézzen csak meg egy temetést, mikor a megfagyott földbe kell szó szerint belerobbantani a koporsót, na, aztán az a vidám történet. Szóval elment, de a neje nem szerette, nem akart megtanulni… hopp, most felvették. Igen, Jolánka, van itt a nyolc kötőjel tizenhat per hármas nyolcadik hely. Az, az. Mindjárt mennek, és befizetik. Ajánlom magam – fejezte be kissé régimódian.
– Mit nem akart megtanulni? – kérdeztem.
– Kicsoda? Ja, a barátom felesége? Hát a síelést. Ezért aztán a barátom elvezetett egészen Velencéig, és ott városnézés közben kilopták a zsebéből a pénztárcát, de olyan ügyetlenül, hogy rögtön észrevette, és utánaszaladt a tolvajnak. Igen ám, de belelépett egy kutyaszarba. Mindenki azt hiszi, a digók tele vannak macskákkal, pedig azokat már rég felzabálták, hehe. Na, persze, csak vicceltem. A lényeg, hogy a kutyakakin megcsúszott, és berepült egy csatornába, ahol ott gondolázott éppen egy gondolás. És ott úgy beverte a fejét a kemény gondolafába, hogy rögtön szörnyethalt. Látja, uram, veszélyes sport a síelés.
Na, Isten megáldja. És ne felejtsen el bennünket! Ilyen ajánlat nem lesz még egy, az biztos, hacsak nem mennek a nagynéni mellé – tette még hozzá, és elsietett.
– Én nem Erzsivel akarok egy sírban feküdni, hanem veled – nézett rám a feleségem kacéran, akárcsak hajdan, szerelmünk kezdetén. Meg vagyok véve, gondoltam. Bólintottam, és elsiettünk az irodába.

Gáspár Ferenc