Emlékszem, még egyetemista korunkban néztünk a barátaimmal egy dokumentumfilmet, amely meg volt spékelve egy kis sci-fi játékfilmmel. A kétezres évek elején a világ különböző pontjairól láttunk interjúkat, amiket visszajátszásban nézett és kommentált a nem túl távoli jövőben egy tudós. A film címe A hülyeség kora volt, és legalább olyan nagy hatást gyakorolt rám, mint gyerekkoromban A bolygó kapitánya rajzfilmsorozat, amelynek szintén a környezetvédelem, a bolygó elpusztítása és megvédése volt a témája fantasztikus-mesei köntösbe ágyazva. Egyik sem volt igazán nagy szám filmművészetileg, de annál erősebb mondanivalóval bírtak. Érzékenyebb kortársaimat inspirálták fiatalon az ilyen mesék, filmek, könyvek, érezték, hogy a XXI. század a világválság kiteljesedése, így komolyabbra fordult a dolog, és tanulni, cselekedni kezdtek: mérnökök, építészek, tudósok, orvosok, bölcsészek, tanárok, szociológusok, pszichológusok, filozófusok, írók, művészek lettek, hogy tehessenek valamit a világért. A bölcsesség szeretetét, a tudás keserű kenyerét választották.

Később még visszatérünk rájuk, de meg kell jegyeznünk, hogy ma már a végtelen, pár másodperces videóáradatban, a figyelemzavaros és koncentrációra képtelen társadalomban, amelyben – talán éppen ezért – mindenki mindennek a szakértője, vagy ha nem, akkor megkérdez egy mesterséges intelligenciát, és máris szakértőnek hiszi magát, igen nehéz elképzelni, hogy volt olyan kor, amikor az információkat az ember magának gyűjtötte – például könyvtárból –, és neki is kellett megtanulnia a legfontosabbat: szelektálni az értékes és a haszontalan információk között. Talán még a források felkutatásánál is értékesebb tudást jelentett a forráskritika, de a kettő együtt elengedhetetlen volt ahhoz, hogy az ember saját magát gondolkodó embernek érezhesse. Ha pedig az ember egy egyetemi képzés során nagy nehezen szert tett e két képesség kombinációjára, személyiségében, sőt jellemében is különös változások indulhattak el.

Rossz esetben felsőbbrendűnek képzelte magát a szegény és tudatlan többségnél, s kellemetlen, tudományoskodó, szakzsargonos nyelvhasználatot, sőt egyéb külsőségekben is megnyilvánuló manírokat vett fel, mindezzel jelezve okosságát és fontosságát. Ezek az emberek már egészen fiatalon is nevetségesek voltak számomra, később idegesítőek, mára már antropológiai és pszichológiai érdekességként tekintek rájuk, és az elmulasztott lehetőséget siratom bennük. Olyan egzisztenciák, amelyek megrekedtek a bölcselet és az intellektuális lét szirtjein, némi álfölényre és valamilyen életmódra szert téve ugyan, de mindörökre elbukva a létezés átélésének és megértésének nagy lehetőségét, ugyanis kiirtották magukból az együttérzés, a közösség, a felelősség magjait, mert önmagukat a közösség és a többség fölé helyezték, és ezzel azt a közösséget és többséget elárulták. Lehet, hogy közöltek hosszas tanulmányokat, szerepeltek, és ilyen-olyan díjakat kaptak, de mindez mindig keserű maradt, eredménytelen, valódi visszhang nélküli. Félreértés ne essék, hiszem, hogy nem „lájkokban” és eladott példányokban mérik egy-egy mű szellemi értékét, de abban talán igen, hogy miképpen hat, hogyan működik az idő múlásával mindaz, amit gondolunk, mondunk, írunk, és különösen teszünk.

Utóbbi a legnehezebb a szellem emberei számára, vagyis a nagy eszméket, nagy gondolatokat összhangba hozni a tettekkel, a hétköznapi élettel. Szerintem erre a legjobb gyakorlat, az egyetlen gyakorlat maga a hétköznapi praxis, a becsületes munka, a tisztességes időrend, a fegyelmezett ember. Mindez fiatalon nagyon ijesztőnek, unalmasnak hathat, de ha az emberbe egy csöpp komolyság szorult, akkor pontosan tudja, hogy Hamvas Bélának igaza volt, amikor azt írta derűs komolysággal, hogy „Nem elég tudni, meg kell valósítani.” – ezt a bor filozófiája kapcsán írta, de nyugodtan kiterjeszthetjük minden másra. Az elrontott intellektus vagy korrumpálódott, vagy elefántcsontba szorult, vagy mindkettő, de semmit sem tudott kezdeni „a hülyeség korával”, s végső soron maga is hülye lett valamiképpen. Elkezdett olyasmikben hinni, amelyek félrevitték, lényegtelenek, képzetek és téveszmék voltak. Elvesztette nagy nehezen megtanult különleges képességét: a források felkutatását és kritikáját. A bölcsességet kiváltságnak, és nem szerelemnek tekintette.

A másik rossz út a túlzott együttérzésből fakadó nihil, enerváltság, kedvtelenség, tettre képtelenség lett. A mai fiataloknak ez egy ismerősebb lelkiállapot, amit manapság a „klímaszorongással” és más efféle kifejezésekkel írnak le. Ezt az állapotot, akárcsak az előzőt, magam is jól ismerem, és alighanem lelki fejlődésemnek egy-egy pontján el is botlottam mindezekben.

Még egy speciális esetre ki kell térnem, amikor adott volt a lehetőség, az értelem, a képzés, talán még a tehetség is – bár ezt nehéz eldönteni –, de a probléma súlyát felmérve, valamint intellektusukat és helyzeti előnyüket felhasználva cinikus gengszterekké váltak némelyek. Csak és kizárólag a saját érdekeik – értsd: pénz, sőt vagyon, hatalom, pozíciók felhalmozása – vált fontossá, tekintettel arra, hogy a világ úgyis a pusztulás küszöbén van, az emberek hülyék, ez a hülyeség kora, minden mindegy. Ezek az emberek ugyan rendkívül károssá váltak a közösségre, a hazájukra és a bolygóra nézve is, mert korrupt hazugságaikkal mérgezték a szellem kútjait, és ezért idővel el kell majd nyerniük méltó büntetésüket, de számomra inspiráló negatív mesterek voltak, mivel megmutatták, milyen mélyre lehet kerülni, ha az ember felismeri a korszellemet, és bár maga is a szellem embere, mégis elmerül abban.

A jó hír, hogy van kiút. Mindenkinek, nemcsak a szellem embereinek. Bár „A hülyeség kora” tombol, az esélyeink egyre rosszabbak, és minden rossz út könnyebbnek tűnik, mint a jó, de van jó út. Mindenkinek a saját jó útját kell megtalálnia a saját életében, és ez nagyon nehéz, nagy áldozatokkal jár, nagy önfegyelmet igényel. Először is a szellem embereinek nem szabad feladniuk a források felkutatásának és a források kritikájának képességét és gyakorlását, bármennyire is ellene játszik a korszellem és a technika. Másodszor nem szabad a szellemi embernek a közösséget elárulnia, kizsákmányolnia, sem felsőbbrendűnek képzelnie magát. A szellemi embernek együttérző szeretettel kell élnie, még akkor is, amikor konkrét hülyeséggel találkozik, még akkor is, amikor szigorúan véleményt mond vagy ítélkezik. Mert döntéshelyzetek jönnek, amikor ítélni kell, és mindenki megítéltetik saját szavai és cselekedetei által is. Utóbbi éppen a legnehezebb: az eszméket és tetteket harmonizálni, nemcsak tudni, hanem megvalósítani. Ez az Út legnehezebb része. A szellem emberének ugyanaz a dolga, mint eddig mindig: a belső utat külsővé tenni, a külsőt belsővé. A belsőt megtisztítani, a külsőt tisztává tenni. Ezután lehet kiállni, és azt mondani: igen, kedves emberek, a hülyeség korába léptünk, igen, a világ bajban van, igen, hatalmas problémáink vannak, de van remény, van megoldás.

Micsoda? Az, hogy ne legyetek hülyék.

Weiner Sennyey Tibor