Amikor Misi kisfiú volt, Patkóval, a barátjával egyszer még régésznek is felcsaptak. A hosszú Tószegi úton eltekertek a vasúti sorompóig, majd tovább a „Kutyagyár” irányába, ahonnan mindig öklendeztető, édeskés bűzt sodort a szél. A község lakói azért nevezték a helyet találó egyszerűséggel „Kutyagyárnak”, mert úgy tudták, hogy állati dögökből főzték benne a szappant.
De arrafelé, ahol jártak, még nemesen tiszta volt a levegő. Hatalmas kukoricatáblák álltak katonás sorokban, címeresen, és a csend olyan sűrűnek érződött, hogy szinte beleragadt a kerekük, akár a forróságtól megolvadt aszfaltba.
A nagy csendben és mozdulatlanságban váratlanul elszáguldott mellettük egy Lada, és olyan furcsa kép tárult szemük elé, hogy azt hitték, képzelődnek. A kormány mögött egy fiatal srác ült, az autó tetején pedig egy másik srác kapaszkodott groteszk szélzsákként dagadó, lobogó ruhában. Mindkét ismeretlen fiatal nevetett, mintha valami jó buli lenne, és nem egy halálosan veszélyes marhaság. „Őrültek” ‒ jegyezte meg Misi. „Unalmukban nem tudják, mit csináljanak” ‒ értett egyet Patkó. „Mi lesz, ha leesik róla?” ‒ kérdezték egyszerre.
A kukoricatáblák után bekanyarodtak egy aranysárga földútra, mely egy elhagyott homokbányánál lyukadt ki. A földből hol itt, hol ott forró termálvízforrások fakadtak, Misiék levették a cipőjüket, és vidáman tapicskoltak bennük egy darabig. A meredek partfalakba vájt odúkban színpompás gyurgyalagok tanyáztak, de a két kisfiú most nem miattuk jött. Patkó valahonnan úgy tudta, hogy a homokbányában régi csontokra és más efféle, bizarr leletekre bukkanhat az ember. Mivel más nem volt náluk, ágakkal kezdték kaparni az engedékeny homokot. Alig telt bele negyedóra, és egy furcsa, kékes színű gyöngyöt találtak, melyre Patkó azt mondta, hogy avar kori, mert pont olyan, amilyet egy könyvben látott. Pár méterrel odább megint áskálódtak vagy félórát, ott meg egy réges-régi, fogatlan koponyát leltek, melyről Patkó megint azt nyilatkozta, hogy avar kori. Misi azt gondolta, hogy Patkó azért mondja minden leletre, hogy avar kori, mert más régi népet nem ismer.
Patkó a zsebébe csúsztatta a gyöngyöt, a koponyát meg a bicikli csomagtartójára tette, a csappantó alá, hogy ne essen le útközben. Azután elindultak hazafelé, de nem jutottak messzire, mert az út szélén meglátták azt a bizonyos Ladát. A tetején akkor már nem kapaszkodott senki, teljesen üres volt. A Lada előtt egy rendőrautó és egy mentő parkolt. Amikor közelebb értek, fekete hullazsák szörnyedt eléjük, mely körül egyenruhás alakok sürgölődtek.
Nem volt nehéz kitalálni, mi történt. A Lada tetején kapaszkodó fiú egy véletlen fékezés, egy apró irányváltás vagy egy kis huppanó alkalmával lerepült, és nyakát törte. A Lada sofőrje tenyerébe temetett arccal ült az árok szélén.
Misiék éppen tovább akartak hajtani, amikor az egyik rendőr utánuk kiabált, hogy mi van a csomagtartón. Patkó azt felelte, hogy egy koponya, és mindkét gyerek tudta, ez nem hatott valami jól. „Adjátok csak ide!” ‒ kérte a rendőr. Patkó odaadta. „Mi van még nálatok?” Előkerült a kék gyöngy is. „Hol találtátok ezeket?” Misiék elmondták. „Jól van, most pedig eredjetek haza, de gyorsan!” Misiék nagyot sóhajtottak. Hogy a megkönnyebbüléstől-e, vagy a szomorúságtól, amiért megfosztották őket leleteiktől, azt talán ők sem tudták pontosan.
Nem sokkal később valódi régészek jelentek meg a homokbányánál, és alaposan feltárták. Minden kincset a szomszéd város múzeumába szállítottak, ahol azóta is megtekinthetők. A Misiék által talált koponya és gyöngy kíséretében. Egyébként Patkó tényleg nem tévedett: mindkettő avar kori volt.

Acsai Roland