Egy londoni magyar étteremben mosogattam. Jobban értettem a mosogatáshoz, mint bármi máshoz. Otthon folyton hiányzott valaki, hogy elmossa a szennyes edényeket. Akkor lehettem végre valaki.

Londonban hamar népszerű lettem. Volt néhány újításom. Például, hogy ne duguljon el folyton a lefolyó. Ugye, ugye, mondta a főnök, mi magyarok Szibériában is feltalálnánk a spanyolviaszt.

Az éttermen átok ült. Különben mitől lett volna olyan alacsony az éves bérlete? Gyakran változott a tulaj. Korábban lengyelek üzemeltették, azelőtt meg brazilok. Mindenféle fűszerszag terjengett a tágas konyhában. A felszerelés tökéletes volt, az étterem elegáns. Nagy ablakokkal kellette magát a kíváncsiskodóknak. A széles járdára is kitehettek néhány asztalt. Két oldalt és szemben is üzletek sorakoztak. Borbély, kínai zsibárus, zaci, képkeretező s még egy előkelőbbnek mondható panzió is. A vállalkozások apáról fiúra szálltak. Mérsékelt forgalmuk ellenére is megéltek, évtizedek óta tartották magukat valahogy.

Délben még csak-csak volt forgalom, minden asztalnál ült egy-két vendég. Természetesen a nevetségesen alacsony, becsalogató árak miatt. Akadt néhány szakadt, kétes egzisztencia is. A pincérek kerülték is őket, két méterről kérdezték foghegyről, mi tetszik? S kivétel nélkül mind ingyen levest akart. Mert csak a nagybetűs reklámot olvasták a bejárati táblán. Pedig alatta ott állt, a napi egytálétel mellé. Hiába magyarázkodott a személyzet, követelték az ingyen levest. Alig lehetett őket kitessékelni. A fizetős vendégeknek meg elment az étvágyuk.

A főnök, alföldi parasztsrác, napokig vakargatta a fejét. Sajnálta a szerencsétleneket, a nap végére mindig maradt 20-30 adag leves. Azt persze nem dézsmálták a pincérei, mosogatólányai. Bezzeg a húsételeket! A szakács nem győzte egyre vékonyabbra klopfolni a hússzeleteket, hogy kihozza a napi adagokat a magyaros cigánypecsenyéhez, a bécsi szelethez. A főnök hajlott rá, hogy enged a levest követelőknek, de akkor odacsődíti a kerület összes éhenkórászát, s azt a néhány törzsvendégét is elveszíti. Lebujt csinál ebből a csinos étteremből. Nem beszélve a bérbeadó várható, jogos haragjáról…

Kiadta hát az ukázt, egy mosogatólány a maflább pincérrel pontban 12-re álljon a szemközti park sarkára egy kondérral, egy szakajtó kenyérrel (jó lesz a másnapos is), egyszer használatos műanyag tálkákkal, kanalakkal, és szaporán ossza szét a levest.

Két napba sem telt, megjelent a helyi lap újdondásza, aki az egyik csőlakótól szerezte be néhány font ellenében az utcai pletykákat. Csupa jót írt a levesosztásról, hogy persze egy vendégmunkás is többet tesz a rászorulókért, mint a saját kormányuk.

Az újsághír betette a kaput. Jött az egészségügyi ellenőr, biztosítanak-e kézmosót és mobil budit? Jött az adófelügyelet, milyen rovatba kerül az ingyen leves, mert semmiképpen nem írhatják le veszteségként. S egyáltalán, burkoltan, nem utcai árusok-e? Jött a kerületi rendészet behajtani a területfoglalási díjat. A köztisztaságis kiszámlázta az extra takarítást. Jött a közbiztonság őre, zajong a szemetje, a békés parklátogatók nem érzik magukat biztonságban.

Hiába állt melléjük az újdondász, neki hosszú pert varrtak a nyakába lázongásra való felbujtás vádjával.

Ily keserű véget ért a nyáron kibontakozó mosogatókarrierem. Pedig a mosogatáshoz igazán értettem. Londonban is lehettem volna valaki…