Szemelvények Marcsák Gergely verseskötetéből

Ároklét

Hullámzó emlékek metszéspontjain
vízről álmodik a száraz tómeder.
Riadván dohogja, mily paradox kín,
hogy az üresség is zsibbasztó teher.

A nádas az apadó tó után eredt,
rendre hátrahagyva buja önmagát,
s már elborítja a szikkadó teret,
a Dédáig futó széles szemhatárt.

Mi itt élünk az egykorvolt partokon,
s a táj kudarcát éljük folyton újra.
A teremtésben mindig minden rokon,
s a sorsokat is iker lárva fúrja.

De nem hiszem, hogy létezésünk meddő,
végromlás volna a ránk osztott szerep,
hisz ároklétünkről tud a teremtő,
s hozzá nem mindig a csúcs van közelebb.

Szégyenpiac

A szégyenpiac élő organizmus.
Kilencven tonnás ruhatestébe
Kínában varrnak idegszálakat
asszonyok, akik gondolni sem mernek
e szörny anyagcseréjéből élők profitjára.
Mert a textil puha szentélyében
miénk a végtermék, azt vásároljuk,
elhalt szöveteket húzunk magunkra,
és új cuccainkkal ebben a bomlás-
és szemétszagú földi konstellációban
olyan tragikusan jelentéktelenek vagyunk,
mint felpuffadt, apró gyermektestek
a prostituáltjairól hírhedt panelház
szennyvízzel elöntött alagsorában.

A szégyenpiac fojtó ruhaölén
este összebújnak fáradt özvegyek,
és hajnalig olvassák egy távol
villogó utcalámpa morzekódjait
(hosszú jegyzőkönyvet a tárgyalásról,
hol megboldogultjaik alperesek voltak).
Aztán visszatérnek a járdaszélre,
hogy eladják a hírhedt panelházból
hazafelé siető családapáknak
egy pocsék házasélet tárgyi emlékeit.
S ha mellkasuk már kong az ürességtől,
a piac szívét megszerezni áttörnek
melegházakban felnőtt zöldségárusok
és fél életüket vámzónában töltő,
ügyeskedő kofák arcvonalán,
át a szobapapucsokból emelt
ragasztószagú oltárok között
a kóbor kutyák őrizte húspultig,
ahol a plexi mögött zöld legyek
szürcsölik e nyüvek rágta lüktető szív
zavaros levét.

A szégyenpiac – babakocsis guberálók
és vodkával áldozó kocsmaszentek
elmotyogott próféciái szerint –
egy küszöbön álló, vége nélküli
véres viszályba pusztul majd bele,
és bombák szaggatta ruhatetemét
néhány nap alatt ízeire szedjük.
Ám naiv prognózisuk vágykivetülés,
mert a háború zsíros szennyét kufárok
kavargatják, lötyögtetik fölöttünk,
s ha zúdul, a piacot lakatja jól,
mely beledagad az üres házközökbe,
átfolyik hruscsovkák betört ablakain,
kihízza a rég cserbenhagyott várost,
árva testünket meg gyékényre fekteti
minden pitiáner cuccunkkal együtt,
hogy úgy érezzük, boldogok az özvegyek,
mert övék a feladás és az üresség
mindörökkön örökké.

Borús karácsony

Elfordítja tőlünk fényarcát a Nap,
behúzza vastag felhő-függönyét,
és hullani kezd ránk jéggé dermedt könnye,
mint vadakra záporzó ólomsörét.

Csontjainkat pedig hideg szeleivel
röntgen-sugárként fúrja át a tél,
s a békével várandós, vérző földanya
iszonyú kínok közt ismét elvetél.

Menj hát, december, dőre fényeiddel,
ki girlandba tekernéd halott magzatát.
Az ember, akit pompád kellően elvakít,
a valóságba lépve orráig se lát.

De szétszóratásunkban, majd’ két év elmúltán
itt már nem bódíthat csillagszórós mákony.
Temetésnap lesz Krisztus születése:
hullazsákok hátán érkezik karácsony.

Csak a csontjainkat pásztázó szél látja,
hogy mindannyiunkban ugyanaz a vágy van.
Ácsorgunk tovább a könnyező ég alatt –
tán megváltásra is méltatlanná váltan.

A hajó

Nem ismerem jól a törvényeit:
mi tartja fenn, mi süllyeszti el.
Méretét sem tudom összevetni
a látottak közül semmivel.

Szétterül, mint a nyárvégi ködök
fátyolos, úszó, fehér sátra.
Ahogy nézem, úgy nézhetett Dávid
a böhöm, harcos Góliátra.

Fedélzetre szállok, és a tengert
lesve azzal nyugtatom magam,
hogy révbe ér biztonságban, kinek
a túlparton fontos dolga van.

A tenger

Hátára vesz és szótlanul tűri,
hogy sötétszürke testébe mar
a képzeletet új vizek felé
hajszoló erős hajócsavar.

Kerek monitor a kajütablak,
műsora a törékeny béke.
Összeolvadt horizonton billeg
álmaink kétes menedéke.

A tengerrel mégis szembenézni
csak teljes megadással lehet.
Üres palack úszik a sötétben.
Leírhatatlan az üzenet.

Egy gondolat bánt, macerál…

Egy gondolat bánt, macerál:
simán elszáll a fékpedál,
torkomon akad falat, pirula,
felfal egy szökött cirkuszi puma,
agyon csap villám, hulló jégcsapok –
egyszóval túl korán elpatkolok.
Mielőtt lenyugszik napom,
élnék még, Uram, de nagyon.
Legyek mondjuk fa, termékeny és szikár.
Nyolcvan után majd szólíthatsz is akár,
s nem vagyok öntelt, ki alkudoz, tárgyal,
de tudd: nincs bajom párnával és ággyal.
Akinek meg rögeszméje,
hogy a gödör sötét mélye
szétcincált testét harctéren rejtse el,
lelke rajta. Nekem inkább béke kell.

(Orpheusz Kiadó, 2025)