Szemelvények az Az év versei 2026 című kötetből

Czigány György: Álom

Minek ámít hajnali bál?!
Metrón utazik Hannibál,
s rég holt barát nevetve jön:
„Rég láttalak” – csak így köszön.
Leány zokog, más kiabál.
Képsor robog, majd tétlen áll.
Vetkőztető, vidám kezek
virággá nyílni kezdenek,
lánytestből fakad föl a nap,
ölbe kapják mohó falak,
a tenger is vihogva gyúl,
zenél a víz is, karnagy úr!
Illatozik szalmakalap!
Elég nekem, hogy láttalak.
Szememből szökött messzeség
sötétül el, a vesztes ég.
Meghalni, Pista, nem való,
Nakonxipánban hull a hó…
Nincs, aki Aranyhoz se hű.
Miért vijjog a saskeselyű?
Főszereplő, jelen vagyok.
Terelnek néma angyalok.
Gyilkosaim jó emberek.
Ez pipázik, az szendereg.
A cselekményhez nincs közöm.
Sodor, sodor álomözön.
Ki kötözi rám kényszerét?
Vakságomban virul a rét.
Nem csap belém a ménkű sem.
Velem történik. Nélkülem.

Kiss Benedek: Ínyemről a bor zamata

Mindig a halálról gondolkodtam,
hogy elhull a virág s az élet elszalad,
de magam haláláig nem jutottam,
hogy mi vész velem, s nélkülem mi marad?

Hogy szemem volt, kezem és lábam
– olyan, amilyen –,
s ezentúl nem lesz belőlem
már pihe sem?

Avagy a csont, a szőr marad?
De hajdani
szerelmes szavaim
mivé lesznek?
Mivé lesz grimaszom, mosolygásom,
torkomból a zümmögő ének,
ha fejemhez állítják a keresztet?
S hová lesz a kereszt is,
amit az utakon cipeltem?
Nem érdekel az új genezis,
csak hogy egyszer emberré lettem.

Gondjaim, gondolataim
öröklik-e majd jövendő népek?
Találnak-e a jázminvirágon
annyi szépet, mint én
s a méhek?

Ínyemről a bor zamata
hová tűnik, de
úgy ám, amint én éreztem?
Hová lesz sok csodálkozásom,
gyönyörűségem és morcos kedvem?

Hová lesz kolostori
szemérmem, kurva-kitárulkozásom?
Hová lesz ajkamról az ámen,
mellyel a végzetet várva-várom?
Én Istenem, jobbik részem
megmenekül a pusztulásban?
Életet adtál, Uram, s betellett,
az jön majd el,
amit sohasem vártam,
ha nem illet irgalmad és kegyelmed.

Végh Attila: Zárul, nyílik
József Attila szobránál, Lillafüreden

Az életáramból egy szellem kilép.
Utókorára dermed, mint a bronz.
Visszanéz rám egy összegyűrt, régi kép:
a Szinva-patak a semmibe vonz,
mintha éltem volna, de mindig daccal
valami ellen, ami én vagyok;
mindig rám un, mégis folyton marasztal
a jövő, mely egy szempárban ragyog,
és elhiszem, hogy ennyi, végre végem,
hogy ott szabad mind, aki itt hűtlen.
Minden erőm elfogy a tettetésben,
hogy elhidd: már hozzád szelídültem.
Persze megírlak majd, ahogy másokat,
a hóban lábnyom, kusza verssorok,
az én jövőm folyton szavakba ragad,
az unokádnak felolvashatod,
és ha erre jár majd, ahol kísértek,
ha szemembe néz egy bronzhajnalon,
ő megérzi majd, amit mindig értett:
a szabadságban mennyi árny oson,
szobrom kézen fogja, és lesétálunk
a patakhoz, ahol a part szakad,
őrző fák hajlongják feltámadásunk,
kastélyom felé napfényút szalad.
Nekem elhiheted, ilyen a semmi.
Folyton ott járok, fantáziálva.
Nyugodj meg, jó lesz egy könyvben ébredni.
Nyílik váram hetedik szobája.

Lackfi János: Koldustetű

Kivittem a kályha hamuját a kert végébe,
a kerítés mellé, ahol elszórni szoktam,
mindazon fatestek temetője itt ez,
melyek halálukban minket melegítettek.
Némelyik még a kertben is álldogált,
gyümölcsével táplált, mielőtt kiöregedvén
a ház melegéhez hozzájárult volna.
Aztán a házban begyújtottam, majd
végigsimítok magamon, a karácsonyra kapott
vidám pulóveremen, és fura, ismerős
Braille-írást tapintok a puha felületen, nocsak!
Koldustetveket ragasztott rám
valamelyik növény, ó, mennyi gyerekkori
zokni, tréninggatya hívatlan vendégei
voltak ezek a kiállhatatlan kis zsizsikek,
melyek így szaporítják tovább a fajt,
ráragadnak az arrajáró irhájára, gúnyájára,
és elvitetik magukat, amíg csak tartanak
a szívós tépőzárak, melyekkel belénk akaszkodtak.
Gyerekként, a vibráló játékkedv
és ugrabugra szenvedély korában
idegtépően lassú folyamatnak tűnt
megszabadítani ruházatomat ezektől
a tényleg fejtetűnek látszó apró, élettelen
magvaktól. Most inkább kicsit meghatódottan
állok a kerti út szélén, és bogarászom
pulóveremből a ragadós kiskomákat,
napi imáimat morzsolgatva közben.
Imamagokat vetek az égbe,
miközben, ha úgy vesszük,
koldustetűmagokat vetek a földbe,
még ha akaratlanul is, bő termésről
gondoskodom, potyognak az őszi
fűbe a rejtelmes útra kelő parányok,
landolnak a kövér eperkásával borított
alkonyi égbolton a fohászok,
kikel, minden kikel a maga logikája szerint,
bármilyen abszurdnak is látszik
ez most, a kezdet kezdetén.

Usier Tamara: Erdőanyák

Sokáig voltak a férfiak
a napon, most leégett,
hámló vállukon sírják
ki magukat asszonyaik:
hajszálak akadnak az
érdes bőrbe, halántékuk
lüktetése óraketyegés.
Nagyokat sóhajtanak és
körmüket tépik, hajnal
óta férjeik csak most
tértek haza, elveszett
gyermekeiket hiába keresik.

Már magukhoz vették
őket az erdőanyák,
jámbor szellemek,
üres ölük sajgó fekély,
rongyaikba takarják
és keserű kutyatejtől
duzzadó mellüket
kínálják nekik. Kezük
hűvös súlya gyönge
kis vállakra nehezül:
így vezetik, terelgetik
talált gyermekeiket
a fák között egyre
beljebb, mint zsenge
borjakat az őzek.

(Magyar Napló Kiadó, 2026)