Kérlek, válaszold meg, hogy most akkor „a létező világok legjobbjában élünk”? Vagy dehogy is? És valójában semmi mást sem tehetünk, mint hogy csupán „műveljük kertjeinket”? Sokadszorra teszem fel ezt a kérdést, és különösen azok után, amin nem olyan régen mindannyian átmentünk. Nem írtam neked kerti levelet már régóta, aminek sok oka volt, de talán tudod, hogy közben nálunk – talán nálatok is, nem tudom – mindent átszőtt a politika, választások voltak, és kampány, politikusok jöttek, mentek, az emberek pedig szavaztak. Megszületett a döntés, változás jön állítólag. Van, aki ennek örül, és van, aki kevésbé. Sokan úgy gondolják, hogy ez bizony a létező világok legjobbja, mások pedig, hogy dehogy is, és a legjobb, amit most is és mindig is tehetünk, hogy műveljük kertjeinket. Európai dilemma ez, nemcsak magyar, s azon gondolkozom, hogy milyen különös, milyen érdekes és mennyire emberi, hogy egyének és egész nagy csoportok képesek a saját boldogságukat függővé tenni külső, ráadásul sokszor elvont körülményektől, illetve más emberek sikerétől vagy sikertelenségétől. Akár foglalkoznak velük, akár kivonják magukat belőle, mindenképpen függő viszonyba kerülnek a valóságnak ezzel a különösen absztrakt szegmensével, amit ma politikaként értenek félre. Miért értik félre? Mert nem az a politika, amiről azt hiszik, hogy az.

Budapesten voltam, a Kettőspont színházban, barátaimmal, ismerősökkel és ismeretlenekkel azon az éjszakán, amikor a választások eldőltek, és valóban örömmámorban úszott a város. Legalábbis az a része, amit én láttam. Későn és nehezen értem haza, rengeteg emberrel találkoztam, és nagyon érdekesnek és vizsgálandónak találtam a pillanatot. Tudtam, hogy az éremnek két oldala van.

Barátaim azt mesélték, volt olyan iskola másnap, ahova a vezetőség feketében vonult be. A közösségi médiát egyszerre öntötték el az örömteli bejegyzések és a „mindennek vége” és „majd meglátjátok” jellegű posztok. Ezt is nagyon érdekesnek találtam, de időm nem nagyon volt, hogy részletesen elmerüljek bennük. Hiszen tudod, itt és most tavasz van, méhesünk van, és kertünk, ilyenkor rengeteg a munka. Különös, de talán csak a járvány alatt éreztem, mennyire jó, hogy nem csupán szellemi, hanem fizikai munkát is végzek folyamatosan, mintha a kettő kiegyensúlyozná egymást, mintha földelne ez az egyensúly, mintha – költői túlzás talán, de megengeded ezt nekem még remélem –: mindez a normalitásban tartana. Miközben ez a különös, kifacsart és korrupt politika mindent átitatott, addig nekem jólesett a méheim közelében lenni, jólesett estére elfáradni a munkában. Jólesett egy jól megírt könyvet a kezembe venni esténként, és elaludni a második oldal után. Jólesett hajnalban kelni, meditálni, teázni, kutyával az erdőben sétálni – ahol nem voltak óriásplakátok –, és jólesett lapzártára elkészülnöm írásaimmal. Jólesett dolgoznom, talán menekültem is kissé ebbe a szellemi és fizikai munkába, mert láttam, hogy mekkora károkat okoz hazámban az úgynevezett politika.

Barátaim azt mesélték, hogy volt olyan, aki pszichotikus állapotba került a választások alatt, azt képzelte, hogy be van drótozva az otthona, kitépte a kábeleket a falakból, üvöltött, tombolt, végül a szomszédok hívták rá a mentőket. Az őrület ugyanis tapintható volt, és ezt mindannyian éreztük, ahogy azt is, hogy a tét hatalmas, történelmi és más effélék. De bennem ott motoszkált a kisördög – talán azért, mert inkább vagyok hobbit, mint Petőfi Sándor, Ady Endre vagy József Attila –; hogy tehát megéri-e a saját boldogságunkat kockára tenni az úgynevezett politikáért? Nem azt mondom, hogy ne vettem volna ki a részem, ne mentem volna el szavazni, ne lett volna véleményem a politikáról. Dehogynem volt, s aki olvasta írásaimat, pontosan tudja, hogy mi. Az a kérdés merült fel bennem, hogy megéri-e ilyen dolgoktól függővé tenni a személyes boldogságunk?

Barátaim aztán azt mesélték, hogy voltak, akik öngyilkosok lettek a választások után. Ez végképp megrendített, és arra gondoltam, hogy vajon szegény emberekkel mi is történt? És nem történt volna-e meg mindez, csak másokkal, ha máshogyan alakulnak a dolgok?

Azt hiszem, jobb lenne, ha a politika közös ügyeink intézését jelentené ismét, amint eredetileg, valami olyasmit, amitől mentális egészségünk, boldogságunk függ. Természetesen mindannyian egymástól és közös ügyeinktől függésben élünk, éppen így függök attól a szerelőtől, akit kihívok, ha valami elromlik, és én nem tudom megjavítani. De a szerelőtől sem várok mást, mint amiért hívtam, hogy javítsa meg az elromlott dolgot, ezért kapja a fizetését, és aztán megyünk tovább. Lehet, elbeszélgetek vele, lehet, barátok is leszünk, lehet, nem értünk mindenben egyet, de ez mindegy a lényeget illetően. Így tehát a politikustól sem várok mást, mint egy szerelőtől. Működjenek a dolgok, ezért kapja a fizetését, aztán megyünk tovább. Így lehetne ez a létező világok legjobbika, és így művelhetnénk kertjeinket mindannyian.