Éjszakai kertész

Hajnalodik. A kertész leteszi a gereblyét, kapát,
feláll a gyomlálásból. Hajnalodik. A korszak vége van.

Az idő állítólag meghatározza az embert,
akarva-akaratlanul hasonlóvá válik.
A jövő az idő észrevétlen lepergése a párkák rokkáján,
hamis gyöngyök pengése-danolása a jelen padlatán,
kezdődik születéskor, vége a halálban,
mind a jelen időben, soha a múltban.
A múlt csak akkor fontos, ha visszavonhatatlan,
és a seb örökös gyógyulatlan, gennyedzik és sajog
a rágondolástól is. Ne gondoljunk!

Gondolnak-e a növények? Aligha lehetnek emlékeik.
A kertész tudná, és aszerint cselekedne:
miskárolna a gyökereknél, mert az élet szent,
de szüneteltethető. Ezalatt virágoznak az aszfodéloszok,
tobzódhat a gondolat nélküli gyönyörűség.

Volna öröm a kertben. Végül is minden idő történelmi,
nevei ráégett szimbólumok. Mint a hősöké.
De hol voltak itt a hősök? Gyáva kutyák birodalma,
önérdekek halmaza, gazdagodások vágyai,
hataloméhes kiskirályok, kurvák, vadvacsorák,
állófogadások, pártpolitikába csomagolt korrupció,
tüntetések, transzparensek, a hazugság igazságai.
Zivatar zúdul, ebben teljesül a nyárvég.

Egyre későbben virrad, s az eredmény: mind tovább
alhatnak a horgászok. De mi közük a kerthez?
A hal szimbóluma régóta megsemmisülésben.
A Teremtés nemkülönben, és a többi cafrang,
ami nem digitalizálható.

Adam Smith felfedezése szerint az ember
mint gazdasági szubjektum értékelendő,
sőt voltaképp mint gazdasági objektum,
mint cserecikk, kerék egy gépezetben.
Remek fickó volt ez az Adam Smith,
a modern közgazdaság-tudomány atyja!
Feltalálta az embert, mint a közgazdaság alanyát,
az öntudatlan, kény-kedv szerint manipulált gépet.

Akik hiszünk a töretlen valóságban, nem tudjuk,
minek tekintsük Adam Smith-t. Meglehet, kertünkben
ő az örök vakond, a kipusztíthatatlan zabagép,
aki a minduntalan haladás igyekezetében
termést hozó növényeink türelmét rágicsálja.

Védtelenül bóklászunk a történelemben,
mintha lennénk valahol. Mintha egy vélt kertben.
Diogenész legalább lámpással kezében szaladgált.
– Én a Kozmosz gyermeke vagyok! – hazudta.
Éjjel védte őt a hordó csillagtalan világa.
Ahogy hiábavalóságának példája mutatja:
nem sokra megyünk az önáltatással,
legfeljebb tudatlanságunkban bízhatunk.

Eltűnő nemzedék

Láttam nemzedékem a Múlásban. A Múlás tornyának legalján ücsörögtek
bambán és értetlenül, és megrepedt szívükkel trombitáltak.
Hát megtörtént. Velünk is megtörténhet a furaság legalja.
Mennyi kikezdhetetlen furaság hirtelen! Nahát!
Láttam nemzedékem a Nagy Kórteremben hörögve, szipákolva a veszékelésben.
Jaj. Jaj. Hajdanvoltfű-fickók, most aztán hová lesztek?
„Megyünk a múlásba, megyünk a porba, igaz valónkba,
kikezdett bennünk’ az idő ráspolya, átreszeltettünk az életen.
Fényesedők vagyunk immár és simulók, mint a ránk hulló televény.
Maradékok, ha még itt vagyunk, glancoljuk ki magunkat az ünnepélyre!”

A halál evangéliumát fiatal filozófusok írják. Rettegő kézzel, kerülgetve
a forró kását, méricskélve a kimondhatatlant, kinek neve: Rút vagy
mindenek előtt: Gond, mint Heideggernél. Micsoda zagyvaság!
Kérdezték volna Szókratészt: – Ne feledd, Aszklépiosznak kakassal…
Mert vannak a fontosnál fontosabb ügyek, édes Xantippe…
Porból porrá: ez a végső igazság. Azóta se leltek rá nagyobbra.

Láttam nemzedékem a Halál keresztjére feszítve a közös kórteremben.
Ollé József nemzedéktársam háromnegyed évszázad történelmével vállain
rövid időt töltött viaskodásban a megszűnő Idővel,
elcsendesedett a Farkasok Óráján, amikor bármi megtörténhet. Bármi.
És lőn… Jött a nővér, lecsatolta a pelenkát, kihúzta a férfialázó katétert,
helyzetbe igazította a pucér kadávert, majd az orvos, aki megállapította:
immár mehet mindaz, ami néhány órája még Ollé József volt, akivel
együtt éltünk, akivel este még meleg húslevest vacsoráztatott a család.
Mindössze ennyi. Aztán a tapintatos elhallgatás. Hiszen nem történt
említésre méltó. Nagyjából így éri végét a huszadik századi ember…

Velünk. Mivégre hát a küzdés, a kiontotta vér? Bizony, nem csináltunk házat,
ahol Isten is ellakhatna, s ha betérünk hozzá, kínálna borral, üléssel:
beszélgessünk. Isten hajléktalan. Gyomrában tablettás nedű,
bolyong az Orionban, és mi nem
hívjuk többé. Mihez is kezdhetne szégyenünkkel?

Baka István, Cseh Tamás, Deák László, Nagy Gáspár, Petri György:
merre? Láttam nemzedékem a korai előre futásban, a gyászban, de a gyász
múlékony semmi. A Nagy Kórterem alvást színlel a röpködő halálban.
A félelem fejére húzza paplanát, onnan fülelve a némaságot:
közelg-e? Ám a halál se tér, se idő. S az elszálló lélek is anyagtalan,
legalább is: illan valahová. Tettetve: Istené. Tettetés nélkül: újabb semmi.
Fogalomtalan a sírás. Ezt sirathatjuk az örök körforgásban.
Mindig magunkat. Csak a szenvedés enyészik el,
ahogy peregnek fölöttünk az órák, figyelmezve a telő időt:
lankad, meg-megakad, kattan utolsót, majd eltűnik hirtelen.

Mások

Horatio, világíts! Elviselhetetlen a Sátán sötétje,
bucskázva át a bugyrok tömegén, alig lát az ember.
Nem fér a bőrében, mindig kitalál valamit,
ha már hosszú ideje tart a béke,
őrülten viszketni kezd a valamije.

„Menjünk, mert a késés az utat növeszti.”
A Nagy Háborúban elpusztult x millió ember,
a Másodikban – épp egy emberöltő múlva! – y,
s az eredmény: majdnem semmi,
az ember sokak által várt megtisztulása elmaradt.
Az azóta eltelt hetvenöt esztendőben
az emberiség a háború elkerülését gyakorolta.
Az eközben holtak számát senki nem adta össze,
de azt tudjuk, hogy Koreában, Vietnámban,
sőt az egész Hátsó-indiai pokolban,
a „felszabadult” Afrikában a törzsi háborúkban,
a Közel-Keleten stb. azért haltak,
hogy az egészet Európa megússza,
s ezalatt az elhülyülés művészetét gyakorolja.

Hogy látva lássunk: „Rémhírek és férgek közt él itt”.
Eközben a Föld pörög, mint a megveszett motolla,
1674 km/h – ha éreznénk legalább, ahogy talpunk alól
kisüvít az egész kínkeserves miskulancia!

Miközben a Nyugat jólétben böfög, a Közép szívesen
utánozná, nem sejtve, mennyire unalmas,
ha hirtelen megvan mindenünk,
és nincs mire elköltenünk a keresményt,
de közben bekövetkezik az eszmények pusztulása,
és céltalanná omlik az élet. A. utakat gyűr maga alá,
minden évben más országban nyaral,
a helyek bosszúja utoléri, hiába látja a
kölni, milánói Dómot stb., mégsem szeretik,
állása bizonytalan, rokonsága rühelli,
fecseg a felszín, a mélybe is leér a folytonos locsogás.
Az ember képtelen felnőni önmagához.

Ez van, Horatio. Késésben a lét minden nyűge,
az idő ránkszakad, a keresőkutyák
nem kapnak szagot, nem csoda: ebben a bűzben,
hogy vágni lehet e kétes illatot.

És aztán? Nem félik a jövőt az eljövendők.
A Bűnben fogantak bezzeg, a bűnös eszme követői
a modernség jegyében – persze a Pénz és
a Hatalom –, mi más? hirdetőik és kiszolgálóik,
együtt a keselyűk és a sakálok, végül az öntudatlan
rovarhad, napszítta csontok fehéren, majd azok is:
mióta lejárt lemez, a lejárt halál kattog a fülben.
Itt vannak a barbárok, Kavafisz, mi állítjuk elő őket,
legyenek a megoldás, ha nincs is megoldás, meglelik
az orzott időben, és tovább a mért időn túli mélyben,
az egyetemes sötétség havában, a személyességnek
gúnyolt magányban…

Fáznak a növényeim

Fáznak a növényeim április hidegében: a borsó, a retek,
kapor. A dughagyma még ki se bújt, az eper egyetlen bimbaja
összehúzza magát, a fagy ellen kevés a balkonparaszti gond,
reggel félve dugom ki fejem, nem a hőmérőt nézem először,
hanem hogy mire ment kiskertem-ládám a zúzos éjszakával?

Gondozd a földed! Mégis több, mint a Mikszáth-novellában a
virágcserép: nyolcvan liternyi föld a Földből, a világegyetemből:
marsi por, aszteroida-szilánk, és még ki tudja, mi,
az ültető fa nyeszlett magoknak gödröcskét, a sorfigyelő szem
szabályt vacakolt a képzeletnek: nesze neked, téglalapnyi tér!

A föld gyászfekete, abba tették az urnát, benne porait az
Egyetlennek, a téglalapnyi tér máshol, a dombtetőn, a déli Nap
cirógatja, a balkont a délelőtti, ami jó a kiülésre,
a zöldborsó, az eper, hagyma, retek, kapor az ő tisztelete,
ki fiat szült nekünk, ugyan nem Istené, de gyarló emberé,
ám közös kapocs úgyis, amit elvásott a rozsdálló idő.

Kegyetlen Húsvét, havas Feltámadás, elgörgetett kő:
az űr árka is telve fűszerekkel: beléndek, vérehulló fecskefű,
farkasalma szép virága illatoz az árvának.

Az árvát a kutyák villanyoszlopnak nézik, hiába ágaskodik.
Az árvát még a szél is jobban fújja. Fúdd el, jó szél, fúdd el!
Közmondások és elfúlt énekszó. Az északkeleti
befütyül a szobába, ahol két évig feküdt moccanatlan.

A lélek szeme zokog a vacogó szélben.

(Orpheusz Kiadó, 2025)