Micsoda furcsa kérdés ez itt a címben – gondolhatjuk –, hiszen egyértelműen kijelöli bármely sziget határát a víz, mely véget vet a szárazföldnek. Igen ám, de vajon nem tartozik-e ugyanúgy a szigethez a partra ki-kicsapó víztömeg, amely egyszersmind formálja is a rajta úszó földdarabot? Mert ha a partot a sziget részének tekintjük, akkor bizonyos mértékig az azt határoló és alakító vizet is a szigethez kellene rendelnünk? Különösen igaz ez akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy a sziget szó etimológiailag számos európai nyelvben nem az izolációhoz kötődik: például az ógörögben vagy az ófelnémetben a vízzel való kapcsolat a meghatározó. Előbbinél a vízzel elárasztott vagy folyó melletti területet jelentette a νῆσος (nesszosz) szó – és bár megkapó összecsengés lenne, sajnos a romantikát követően cáfolták az etimológiai kapcsolatát az úszást jelentő νέω-val (neó). Utóbbi esetében pedig az *ouwe gyök vízfolyást jelentett, az angolban megmaradt is/ieg előtag rekonstruált protogermán *awjo formája pedig szintén „vízen lévő dolog” jelentéssel bírt feltehetőleg. Amikor néhány héttel ezelőtt a prágai Károly Egyetemen voltam vendégoktató, és a szigetekről tartottam előadást, akkor az ottani hallgatók felhívták a figyelmemet arra, hogy a cseh nyelv is megőrizte a vízzel való viszonyt: valahányszor kiejtik az ostrov szót, akkor ellentétben a magyar szigettel, számukra semmifajta asszociációi nem lép életbe, amely az elszigetelődésre vonatkozna.

Tehát a part lehetne a sziget határa, de ez nem a legstabilabb határ. Ugyanis a part egyszerre periféria és tranzitzóna: egyfelől elválaszt, hiszen maga a szárazföld és a tenger közötti mezsgye, ahol a szigetre belépés és a sziget elhagyása megtörténik, másfelől viszont egységesít, hiszen a kikötő történetileg a különböző kultúrák találkozásának a helye. A partra való érkezés hovatovább a rendből a látszólagos káoszba való átlépés is. Míg egy hajón vannak protokollok és egy uralkodó szabályrendszer, amely magában foglalja a legénység által begyakorolt rutinokat (a navigációtól az étel felszolgálásának az ütemezéséig), addig a part meglehetősen instabil, mivel konkrét és konvencionális határait tekintve is folytonosan alakuló térként jelenik meg, például az ár-apály földrendező munkája miatt, vagy annak függvényében, hogy mely kultúra kereskedői kerülnek éppen túlsúlyba a kikötőben. Előbbi nem tudja egy kultúra egészét reprezentálni – hiszen amellett, hogy a legénység mindig kevert volt, hiába folyt egy expedíció brit vagy éppen portugál zászló alatt, a hajó saját renddel bír, amely az adott kultúrának csak egészen kis szeletét jeleníti meg –, utóbbi pedig nem egy kultúrát reprezentál. A határok így nemcsak a tenger és a szárazföld kiterjedésének függvényében rendeződnek át, hanem a betelepülő és az őslakos között az által is, hogy az előbbi meghúzza a szigeten belüli határokat mindkettőjük számára, és ezek újbóli érvénybe léptetése olyan látszólagos felfüggesztéséhez vezet más határoknak (például a part van továbbra is a két kultúra szabad találkozóhelyeként kijelölve), amely a szigetet hibrid területként láttatja.

Az irodalmi művekben a szigeteket a szereplők legtöbbször vizuálisan érzékelik, akár a hajón távolról tekintenek rájuk, akár rajtuk keresik meg a legmagasabb pontot, hogy képet kapjanak a kiterjedésükről és a domborzati viszonyaikról. Ám találunk azért szép számmal kivételeket is. Shakespeare kései, románcos drámájában, a Viharban, miután a milánói kontingens – melynek jó néhány tagja vétkes abban, hogy Prospero száműzetésében a szigetre került – hajótörést szenved, az ifjú herceg, Ferdinand első mondatai a szigeten a hullámokon terjedő zenéről szólnak. Amit hall, az valójában Prospero szellemszolgájának, Arielnek az éneke, amelyre Ferdinand úgy reagál, hogy bizonyosan nem halandó zenéje lehet, hanem maga felett, mintegy az égből hallja, forrásának mégis a levegőt és a földet, tehát a természetet hiszi, ekképpen pedig ez a zene alkotja a sziget auráját, és ebből jön rá a herceg, hogy idegen, mágikus földön jár. Szintén a zene jelöli ki az Odüsszeia boszorkányának, Kirké szigetének határait is. A klasszika-filológus Simon Attila Márai Sándor 1952-es regényének, a Béke Ithakábannak az antik forrásait vizsgálva hívja fel a figyelmet arra, hogy Kirké egyik meghatározó attribútuma az, hogy muzikális: éneklés közben végez különféle dolgokat, például kézimunkázik, és egyes latin változatokban – Homérosztól eltérően – énekkel és/vagy zenével változtatja át Odüsszeusz társait. Márainál pedig énekelve tanítja fiát, Télegonost, aki szerint maga a dallam tanulságosabb, edukatívabb, hatásosabb pedagógiailag, mint a dalba foglalt szöveg.

Az akusztikai aura mellett a sziget hatása jelentkezhet egy kultúrtörténetileg némiképp lenézett érzéklet, a szagok segítségével is. Az egyik előző esszémben tárgyalt Aki a szigeteket szerette elbeszélés D. H. Lawrence-től a főszereplő szigetről szigetre vándorlását az elszigetelődés mellett egyfajta elállatiasodásként is beállítja azzal, hogy a szinte egyetlen érzékletre csupaszítottság a kispróza végén éppen a szaglást tünteti ki. A harmadik szigeten a főszereplő számára már nem a látvány a lényeges (hiszen teljesen kopár a sziget), vagy a hangok válnak számára elkülöníthetővé egymástól, hanem a szaguk alapján dönt arról, hogy a szigeten ki a betolakodó. Amellett, hogy a szigetet utukba ejtő halászok kellemetlen szaga zavarja őt, a birkákkal is egyre inkább hadilábon áll – holott azok a szigeten nőttek fel –, mert úgy érzi, hogy tisztátalanságukkal beszennyezik a tenger által árasztott természetes illatot. A főleg a románcairól és kalandregényeiről ismert, szintén brit Robert Louis Stevenson kései realista elbeszélésében, az 1892-es A falesái partban pedig a főszereplő, egy skót koprakereskedő folyamatosan tüsszög Falesá szigetén, ugyanis a számára idegen és erős szagok (a kereskedők fűszerei, az ételek, a parfümök stb.) szüntelenül ingerlik az orrát. Ez az illatatmoszféra pedig mintegy az európaitól idegen trópusi klíma párjaként szerepel a szövegben. Végül pedig olyanra is találunk példát, amikor a sziget határai folyamatosan változnak. William Golding hírhedt, a robinzonád műfaji kódjait kiforgató, a gyermeki kegyetlenséget színre vivő 1954-es A legyek ura című regényében a sziget ugyanúgy átmenetben létezik, ahogy a rajta rekedt fiúk éppen akkor lépnek át – a szigeten történtek hatására is – a gyerekkorból a felnőtt létbe. A cselekmény előrehaladásával együtt változik az is, amilyen alakúnak a szigetet látják: a szövegben szimbólummá váló disznóként vagy éppen a tengeren hánykódó bárkaként hivatkoznak rá, mely utóbbi ugyanúgy időben is bizonytalanul elhelyezhető, mint ahogy a rajta éppen felnövő kölykök.

Smid Róbert

Az esszé az MTA Bolyai János Ösztöndíja által támogatott Egy sziget lehetőségei kutatásban jött létre.