Szemelvények Balogi Virág verseskötetéből

Erdei meditáció

Ülsz. A nyugalom
a fejed körül kering,
a távolság köztetek
a Föld átmérőjének
száznyolcszorosa.
Ülsz. Fák őrzik
lélegzeted, alattuk
síri csendben
ölelik egymást a
lehullott levelek.
Ülsz. Napfényben
úsznak a porszemek,
tekinteted ellebeg velük.
Szemhéjad csukott kútfedél.
Tudatodra lepke száll:
megérkezik a nyugalom.

Hajnali séta

Lábaim mintha még az ágy
szivacsán taposnák a paplant,
a tudatalatti ösvényeket járva,
és a törzsem is furán billeg még:
félálom valóm és féléber létem
összejancsiszögezve
vagyok egy egész
vicces kis bábu
itt, az erdőszéli úton,
ahová a kutya hozott ki
minket ezen a hajnalon.
De még ő is gyanúsan lebeg
előttem, mintha
csak egy száraz falevél
mozogna a póráz végén,
ahogy lengeti a szél.
Repülünk, mint a hangok
a madárcsirip-metronóm után.
Éjjel esett.
Most meleg pára kínálja
tálcán a színeket, szagokat
– izgatószereket.
Felszippantok egy
kövér csík tavaszi levegőt,
és kitisztul a fejem.
Balra két ház között,
egy üres telken
mocorog valami.
Szürkésbarna, titáni termetű lények,
tucatnyi fekete szempár
mágnesként ránk tapad,
és ahogy könnyedén átugrálnak előttünk
az úton az erdő felé,
úgy nehezedünk mi el:
a kutya, a Tibi meg én.
Mintha nem is érné
lábuk a földet,
lebegve vonulnak el,
olyan közel, hogy érezzük testük melegét,
szívünk szívükkel összedobban,
mint régen az indiános filmekben a vadászé és a vadé.
Édes istállószagot húznak maguk után,
amint elnyeli őket az erdő,
és három útszéli szív velük szalad.
Ez a pillanat velünk marad,
felidézhetjük újra és újra,
milyen, amikor szarvasok
álmodnak minket a reggeli útra.

Világítótorony

A világítótornyot akartuk megnézni,
az ódon szigetecske egy elfeledett, odahagyott
kincsét, amit utolsó látogatásunkkor birkák laktak.
Valahogy nem találtuk az odavezető utat.
Körbe-körbe jártunk, össze is vesztünk,
csukott kapukba ütköztünk, lepattantunk
az óhajtott célról, míg végül másnapra
meglett. Ráccsal volt lezárva az ismerősen,
de elhagyottan kanyargó ösvény – a felirat
volt a kulcs: a kék kerítésre lógatott piros betűs
üzenet. Hogy nem is „magánterület”, hanem „a kaput
tedd be magad után”-t jelent. Ideje megtanulni horvátul.
Hát beléptünk, betettük.
A nap már magasan járt, a poros mező fölött
elmosódva hullámzott délidő felé a hőség.
A távolban fák alatt hatalmas jószágok kérődztek:
óriás tülkös, patás ördögöknek tűntek.
A piros ruhám volt rajtam. Szaporán
lépegettünk, mintha a behemótok
a tekintetükkel hajtottak volna minket.
Pedig csak feküdtek a porban, szelíden,
vészjóslón, legyeket csapkodva.
Egyre távolodtunk a kék rácsoktól,
s egyre közeledtünk a hűs árnyat
adó fák, bokrok felé, ahol a démonok
tanyáztak. Már mi is remegtünk, mint a
föld fölött a forró légtömeg, s menekülési terveket
gyártottunk: ki húz föl kit a pusztát
őriző Mária kalitkájának bádogtetejére?
„Ó Szent Anyánk, vonj minket fehér kötényedbe
a támadók elől.” És a Szűz meghallá kérésünk,
és sebtibe kiterelgetett minket a veszedelemből.
Háttal a napnak ügettünk kifelé a pokolból,
s előttünk felragyogott száz és száz bábakalács.
Mintha a csillagok hulltak volna le az égről –
csak nekünk, csak ott – csakhogy végre
ráleljünk a helyes útra. Vigyázz, rájuk ne lépj,
véred serken, megégetnek – és lám, ott
kéklik végre a kapu, a felszabadító rács.
A tenger felé vettük az irányt, amikor dörzsölt tekintetű
szállásadónk állta az utunkat: „Jaj, ti magyarok,
ti mindig a tilosban jártok, onnan jöttök, ahonnét senki
nem számít rátok. Az a világítótorony már nincsen.
Az enyészeté, mint a Monarchia, ami alatt emelték.”
És nézett ránk a Szarajevóból menekült háziúr
azúrkék szemeivel, amiből hullámok
csaptak elé, s mi úsztunk, sodródtunk tovább.

Belső tájkép

Tudom, hol van bennem
a csillag és hol a Hold,
az ezüst fényű téli ég,
a napsütötte smaragd rét.
Hol rejtőznek a fák,
hova fészkel bennem a madár,
honnan dalol belőlem kifelé.
Tudom bennem az anya helyét,
ered a nőből bennem
és nyújtózik a fény felé,
ahogy a férfiból az ölelés,
a véget nem érő élő inda,
amit olykor odébb fúj
a szeszélyes szél.
Most ide kötöztem rám.
Pihi szárnyammal
ölelem magam,
karol animus animát.

Szabad ég alatt

Gumicsónak bölcsőben
aludtunk a kertben,
félúton a kihunyt vulkán
és a porcelánfényű tó
között. Hajunkba hulló
csillagok, magunkra
húztuk az éjszakát.
Fáztam, de ő horkolt
nekem pizsamát.

(Aranymadár Alapítvány, Szentendre, 2025)