Amikor huszonkét évvel ezelőtt a Dunakanyarba költöztem, motivációim között nem szerepelt a hószeretet. Pedig szeretem a fehérbe öltözött tájat, téli gyerek vagyok, Vízöntő, és aki téli gyerek, az élete végéig gyerek marad, legalábbis abból a szempontból, hogy míg a többi felnőtt, ahogy öregszik, egyre hajlamosabb rá, hogy pragmatikus módon kezelje a havazást („csúszós az út, nehéz a közlekedés, hideg reggeleken le kell takarítani a kocsit”), ő örül neki, mint egy óvodás.

A felnőttek tanulhatnak az óvodásoktól. Az esztétikai neveléstől még érintetlen gyerekek gyönyörű, szürreális rajzokkal, festményekkel örvendeztetik meg szüleiket, és ha azok nem túl fásultak, nyárspolgáriak, hülyék, akkor fölfedezik gyermekük lelkében azt, amit nem kellene elrontani azzal, hogy „Pistike, mit csináltál, hát az ember hogyan lehet nagyobb, mint a ház, és különben is, mi ez a kutyafejű ember a képen, hát ilyen a valóságban nincs is”. A valóságnak nevezett agyrémtől, azaz a pragmatizmustól érintetlen óvodásoknak a havas táj érdek nélkül tetszik. Mi, az életet az érdekek közötti szlalomozással rendszerint összetévesztő felnőttek talán néha megpihenhetnénk, mint egy gyerek.

Na, erről eszembe jut egy akvarell, amelyet Zsófi lányom festett hároméves korában. A nonfiguratív képen legalul valami forr. Barna-narancssárga-vörös. Földszínek fognak tüzet. A táj – mert tájképről van szó, ez nyilvánvaló – alsó harmadát ez a lángoló, saját színével sötétebben körülhatárolt, tehát önmagában elegendő, forrongva nyugvó mély erő fűti. Harsogó növényzöld ereszti bele gyökerét. A mozdulat feloldódik a földi tűzben, de meg is kapaszkodik benne. Erőt merít. Hogy azután függőlegesen benője, beélje a tájat.

Ezt a festményt választottam akkoriban megjelent esszékötetem borítóképének. Amikor a könyv kijött a nyomdából, mutatom a gyereknek, hogy ott a festménye a könyvön. Mire ő méltatlankodva így szól:

– Fordítva van rajta. Fejjel lefelé.

– Miért? Ez egy tájkép, nem? Fölül kék, ott van az ég. Alul meg barna és zöld – próbálok vitázni.

– De ez nem tájkép, hanem egy kislány. Nem látod?

A könyvből dedikáltam egy példányt költő barátomnak. Ő hazavitte és megmutatta kétéves kisfiának. Az meg rámutat a borítóképre, és csak annyit mond: baba.

Már nem tudom, mit láthat egy gyerek a hóban, de azt már tudom, hogy nem kell mindent tudni. Vannak magasabb szempontok is. Tegnap néztem egy evolúcióbiológus előadását. A tudós végül Lem Solarisánál lyukadt ki. Azt mondja: Tarkovszkij filmjéből látszik, hogy ő nem értette meg Lem könyvét. Itt kapcsolom ki a tévét. Magasabb szempontból nem vagyok hajlandó egy olyan embert hallgatni, aki a szellemi hóhatárt sosem érte el.

A Börzsöny lábánál fekvő faluban – amely állítólag város –, ahol huszonkét éve élek, telente már nincs hó. Néha esik, de hulltában olvad már. Évek óta nem fordult elő, hogy egy-két napnál tovább megmaradjon. De ha nekivágunk a Magas-Börzsönynek, olykor 600 méter fölött fehéredni kezd a táj. A Csóványos vagy a Nagyhideghegy környékén pedig beléphetünk az igazi télbe. Ott fenn gyakran egy-két hónapon át megmarad a hó. Pesti vendégeimet a téli szürkeségből ide hurcolom föl, lássanak csodát.

A havazás a természet ünnepe, ez volt kiinduló tételünk. De vajon miért? A szűzhó nagy fehérsége nyilván a tisztaság, a tabula rasa képét küldi szellemi retinánkra. A hó alatt eltűnik a szemét. Az évnek vége van, de jön egy új kezdet, jönnek az újévi fogadalmak. Másképp élünk ezután. Archaikus torzónk kiment a hóba, és ott újjászületett. Az eső túl gyors, de a havazás melankolikus lassúsága, amely elborítja a benne sétálót, arra indít, hogy belül is lelassuljunk. Lassítani. Megállni a téli tündértáj fái közt, és csak nézni, ahogy odafentről szitál a fény. Ráállni a hóban egy szarvascsapára, és addig cserkelni, amíg meg nem látjuk őkelmét. Átélni a semmihullató időt, és az átélésben belefelejteni magunkat a tájba. Hagyni, hogy a havazásban feloldódjanak a körvonalaink. Így oldódtak el a téli Dionüsziák bakkhánsai, ahogy gyalogoltak a behavazott hegyen. Pettyes szarvasbőr ruhát, párducbundát viseltek. Körvonalfeloldó minták ezek, ezt még evolúcióbiológusok is tudják. A bakkhánsok hétköznapi körvonalait feloldotta az ünnep.

Dionüsziák ma már nincsenek. Az eseti orgiák meg, amelyeket néha annak mondanak léha újságírók, nem azok, mert nincs meg mögöttük az ókori szellemi háttér. A mai bakkhánsok lelkében már nem havazik. Egyszerű perverzek.

De a hó még itt van nekünk. (Amíg a globális melegedés engedi.) Persze nem akarom azzal zárni ezt az írást, hogy „na, emberek, menjetek tömegével a Magas-Börzsönybe”, mert a természetben rühellem a tömeget. Egyébként a hó, amely néhány napja leesett a hegyen, most épp elolvadt. Igaz, hogy még csak tél elején járunk. Ilyenkor mindig azt reméljük, végre igazi tél lesz. De igazi telek már soha többé nem lesznek. Legfeljebb itt, belül.

Végh Attila

A fotót a szerző készítette.