Szülőföldjén, Zagyvarékason január 24-én köszöntik Serfőző Simon költőt, aki télelőn részesült a Nemzet Művésze elismerésben. Ebből az alkalomból mutatják be a település 700 éves múltját megidéző művészeti albumot, amelyet Mihály Zoltán fotográfiái, illetve a Kossuth- és József Attila-díjas alkotó, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja költeményei illusztrálnak. A költő nemcsak megszenvedte, a líra, a próza, a dráma, sőt a szociográfia műfajában megörökítette „sorsosai” tragikus életfordulatait, aligha lehetett olyan személyes keresztút, amely elkerülte volna figyelmét, beleértve az írófejedelem Móricz Zsigmondét, akinek fogadott fia Zagyvarékason töltötte ifjú éveit. – Borbély László interjúja.

Borbély László: Tavaly elhunyt Buda Ferenc és Ágh István, így utolsó tanúságtevője maradt a Hetek elnevezésű költőcsoportnak. Sok emlék tört fel, amikor utolsó útjára kísérte a két költő-barátot?

Serfőző Simon: Buda Feri temetésén nem lehettem ott, mert aznap avattam emléktáblát Fecske Csaba költő tiszteletére szülőfalujában, Szögligeten. Koszorút küldtem, ráírattam, hogy a Hetek nevében búcsúzik Ágh István és Serfőző Simon. Ágh István temetésén ott voltam Farkasréten. Bella István halála óta őriztük hármasban a Hetek költői alapállását. A többiek, Kalász László, Ratkó József, Raffai Sarolta már korábban elhunytak. Raffai kivételével mindannyiukhoz írtam verset, Saroltának azért nem, mert őt nem ismertem eléggé mélyen, vele nem volt olyan személyes kapcsolatom, ami erre indított volna. Kabdebó Lóránt kritikus, irodalomtörténész, a miskolci Napjaink című lap szerkesztője nevezett el bennünket Heteknek. Kezdetben az Új írás folyóirat közölt elszórtan, ott Farkas László szerkesztő vett pártfogásába minket. Később, amikor sikerült bekerülnöm a Napjainkhoz versrovatszerkesztőnek, szándékosan kerestem azokat a szerzőtársakat, akik a vidék hangját tükrözték munkáikban. Írtam Ratkónak, Ágh Pistának, Budának, Bellának, akiktől kaptam közlésre verseket. Mindannyian megjelentünk az Új Írásban, tudtunk egymás munkáiról, olvastuk egymást. Miskolcon rendszeresen tartottunk találkozókat, felolvasóesteket. Zimonyi Zoltán szerkesztésében két antológiánk jelent meg: 1985-ben Az ének megmarad, majd a Más ég, más föld 2001-ben. Bella, Buda és Ágh is kötődött a Magyar Művészeti Akadémiához, néha ez is alkalmat adott a személyes találkozásra, de a mélyebb beszélgetések másképpen zajlottak. Az utolsó hónapokban, amikor Ágh István már nem mozdult ki otthonról, rendszeresen látogattam. Közben felhívtuk telefonon Buda Ferencet, így tudtunk egymás állapotáról, arról a kis derűről, ami a keservünkben esetleg kiviláglott. Azért találom nehezen a szavakat, ha ezekről az utoljára együtt töltött időszakokról beszélek, mert költői indulásunktól fogva nagyon közel álltunk egymáshoz, és erre a bizalmi viszonyra a későbbi évtizedekben sem vetült árnyék. Nemrégiben a társammal, Anga Mária költővel kettőnkre is keresztet vetettek az orvosok, lényegében emiatt költöztünk Miskolcról Budapestre, ahol engem megmentettek. Marikát sajnos már nem lehetett…

BL: Lakott és dolgozott Miskolcon, Újpesten, jelenleg Kispesten él. Bármerre vezette az élet, Zagyavarékas megmaradt origónak. Az egykori szülői házat a tanyavilággal együtt ledózerolták, de a későbbi házuk Zagyvarékason ma is megvan. Milyen időközönként látogat el a településre?

SS: Megyek, amikor csak lehet. Alkalom van rá bőven. Tavaly megkaptam a Nemzet Művésze díjat, amelyet most könyvbemutatóval összekötve ünneplünk meg. Megjelenik a település 700 éves múltját bemutató kötet, benne Mihály Zoltán fényképeivel és az én verseimmel. A Zagyva-Tisza körüli táj ma is tápláló gyökerem. Amikor megkaptam ezt az egyedülálló, rangos elismerést, amelyet ezúton is köszönök szépen azoknak, akik méltónak találtak rá, nem összegzést vagy számadást készítettem. Hanem felerősödött az amúgy is régen bennem lévő számonkérés igénye.

BL: Mit ért ezalatt?

SS: Vajon a szépirodalom jegyében tudtam-e felelősen, érthetően, elég erőteljesen szólni a „sorsosaim” helyett. Nem voltam-e túlzottan magahitt? Sikerült-e elég hitelesen megfogalmaznom az életeik ellen elkövetett igazságtalanságokat, amelyek miatt iszákosságba, otthontalanságba, korai halálba menekültek. Mindenféle pokolkörökben merültek el. Más sorsot választottam. Talán ez mentett meg attól, hogy utánuk zuhanjak. Meg akartam írni a sok drámát, amit Zagyvarékason tapasztaltam, vagy az ingázás közben a fekete vonatok utasaitól hallottam, amikor Újpesten, a Dózsa Stadion közeli gyárban dolgoztam. Hétvégeken csak vasárnap voltam otthon, ahol a nyári konyhában írtam. Másképpen foglalkoztatott a paraszti sors, mint a szüleimet vagy a tanyákon lakókat. Megszenvedtem az állatok gondozásából, a föld műveléséből eredő küzdelmeket. Elkívánkoztam abból a nyomorult környezetből, amelyet az erőszakos téeszesítés tovább rontott. Később a városi albérletben is állandóan írtam, még ha engedtem is volna a kísértésnek, hogy menjek a többiekkel a kocsmába, pénzem nem lett volna rá. A magam esze, elszántsága kiemelt a fásult hétköznapokból. Az iskolában, városi gyerekek között derült ki, hogy mások nem tudják megírni azt a világot, amit én, mert nem ismerték. Két tanáromtól, akik szintén írtak, dicséretet kaptam érte. Megszállottan menekültem az írásba. Engem megmentett, de vajon azokért, akiknek a sorsát elbeszéltem, tudtam-e eleget tenni ezáltal?

BL: Amikor meglátogattam Kispesten, külön felhívta a figyelmemet a közelben lévő Halásztanyára, amelyben talán megfordult Móricz is. Ma pedig a Városháza falán emléktábla hirdeti az író kapcsolatát a helyszínnel. Móricz időskori életének fontos helyszíne volt Zagyvarékas. Tréfásan még azt is mondhatnám, olyan, mintha akarva-akaratlanul a nyomában járna.

SS: Móricz Zsigmond és az elbeszéléseiben Csibe néven ábrázolt Litkei Erzsébet közös fiát, Imrét az édesanyja nem tudta nevelni, ezért állami gondozásba adta. Zagyvarékason Kiss Boldizsárék vették magukhoz. A faluban nagyon sok lelencgyerek nevelkedett abban az időben. Akadt olyan ház, ahová két-három gyereket is befogadtak, mert az állam anyagilag támogatta a családoknál történő elhelyezésüket. Kiss Boldizsáréknak sokáig nem volt tudomásuk arról, hogy valójában kicsoda Imre édesapja. Móriczban is csak sokára tudatosodott, hogy a gyerek az övé lehet. Az író Imre születése előtt kilenc hónappal valóban együtt töltött egy éjszakát Csibével, legalábbis a dokumentumok erre utalnak. Írtam erről egy darabot, amelyet Zagyvarékason mutattak be. Azért adtam neki A két árva címet, mert Csibe ugyanolyan lelencgyerek volt, mint a fia. Csibe elbeszéléseiből Móricz sok mindent feldolgozott az Árvácska című regényében, tulajdonképpen az ő életét írta meg benne. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a zagyvarékasiak közül néhányan nem hagyták szó nélkül, hogy Móricz különböző újságokban szóvá tette az ottani szegények sorsát, kibeszélte őket a rádióban, holott az ő érdekükben emelte fel szavát. Sértette az önérzetüket. A darabban erről is szó esik. A helyiek a mai napig koszorúzással emlékeznek, emlékesteket rendeznek az íróról, sok legendát őriznek azokról a látogatásokról, amelyeket Móricz Zsigmond tett náluk. Hogy a nyomában járnék, azt nem tudhatom, de nagy tisztesség, ha rokonszellemének fogad.

BL: Milyen tervei vannak a jövőre?

SS: Nemrégiben adtam le új verseim kötetét az Orpheusz Kiadónak, egyelőre az egyik verssorom a címe: Megtart e föld s fölemel. Emellett a prózáim is megjelenésre várnak a Magyar Napló Kiadónál. A korábban megjelent Varjúleves című kötetem bővítettem ki néhány elbeszéléssel, többek között egy 1956-os történettel. Másik könyvem a Püski Kiadónál vár kiadásra, ebben két kisregényem és harmadik, Búcsúírás címmel hosszabb elbeszélésem található. Lajtos Nóra írt hozzá utószót.