Gáspár Ferenc írása Nagy Koppány Zsolt Csak egy apa című regényéről

Jómagam a Ratkó-korszak végén születtem, ezért főleg alsóban elképesztően sokan jártunk egy osztályba. Emlékeim szerint volt majdnem ötvenes osztálylétszám is, és ez többek között a felsőbb évfolyamokról hozzánk lebukottak száma miatt volt ennyire magas. És akadt két testvér, egy fiú és egy lány, akik rendszeresen végigverték a társaságot. A lány volt az idősebb és az agresszívabb. Még most is, majd hatvan év elteltével is előttem van sápadt arca, csapzott haja, amint szaladgál a padsorok között és veri a társaim. Egy szép napon megelégeltem a dolgot. Vasalt bakancsot viseltem, a lépcsőfordulóban ácsorogtunk, mikor Bori – így hívták a lányt – öccse belém kötött. Unott képpel rúgtam bele a sípcsontjába. Borbála rettentően dühös volt, de nem bántottak többé.
Nagy Koppány Zsolt legújabb regénye egy szociálpszichológiai kísérlet irodalmi leírása. Mi van akkor, ha egy véletlenszerűen autóbuszba szálló társaság autóbuszbalesetet szenved? Elliot Aronson könyvében olvastunk ehhez hasonlókat, ha emlékezetem nem csal, úgy negyven-ötven évvel ezelőtt, még főiskolás korunkban. Akkor ez nagy rácsodálkozás volt, hogy önként jelentkezőket bezárnak valahová, vagy nem is zárnak be, csupán ideiglenesen kell a résztvevőknek valamilyen helyzetbe kerülniük, majd a kísérletvezetők megfigyelik, hogy ezek a népek miképpen cselekszenek, és főleg, hogy a cselekedeteiket miképpen magyarázzák meg saját maguknak. És a tettet követő magyarázatot – vagyis amikor a résztvevők szembekerülnek saját identitásukkal, és másképpen cselekednek, mint ahogy taníttatásuk, erkölcseik stb. szerint önmaguktól elvárták volna – nevezte Aronson kognitív disszonanciának.
Jelen esetben a főszereplő, András kerül ilyen helyzetbe, mert az autóbusz egy olyan elhagyott helyen zuhan a szakadékba, ahol egyelőre sehonnan nem lehet várni segítséget, ráadásul úgy tűnik, kimászni is lehetetlen. Az egész hasonlít ahhoz a chilei repülőgép-balesethez, amikor az Andok négyezer méter körüli hómezejéről a repülőn utazó és életben maradt fiatalok hosszú hetekig nem tudtak elmenekülni a hó és a jég fogságából, és túlélésük csak úgy sikerülhetett, hogy kénytelenek voltak enni elhunyt társaik teteméből.
Magyarországi helyszínen (ámbár pontosan nincs meghatározva, hol járunk, hiszen a drogcsempész sofőr eltért az eredeti útvonaltól, és így ez lehet akár Erdélyország is) az ilyen hosszú idejű dráma kizárható, de a háromfős banda tagjainak (Sanyi, Józsi és Beni), akik a regényben az utastársakat terrorizálják, gonoszságaik elkövetéséhez pont elegendő idő egy nap és egy éjszaka. Talán még ennyi idő sem telik el a kisregényben, ezt nem tudjuk pontosan, mert a könyv vége felé a főszereplő, András az ütlegek hatására elveszti az eszméletét, csak a mentőhelikopter érkezésére ébred.
András valahol egy kisvárosban lakik (vagy éppen Erdélyben, erre vonatkozóan csupán egy telefonhívás ad támpontot), és Budapestről kell olyan ampullákat elhoznia, amik aztán rendszeres injekciózással kisfia előrehaladott betegségét, ami szellemi és fizikai leépüléssel jár, megállítják, sőt – Andrást az orvosok úgy tájékoztatták –, visszafordítják. Nem tudja, hogy Olivérből soha nem lesz épeszű felnőtt, a szellemi leépülést a kúra nem képes megakadályozni. Ezt nem árulta el neki Jakab doktor.
András nem egyedül utazik. Ifjúkori szerelme van vele, őt még indulása előtt felhívja, mert feleségével már nem olyan a házasélet, mint régen, és Erzsitől remél némi erotikus vigasztalást az ampullák szállítása előtt és még közben is, az autóbuszon, a baleset előtti órákban. Amikor a háromfős banda rendszeresen beleköt a túlélő, de sokkos állapotba került utasokba, akkor András megpróbál együttműködni velük, hiszen számára életfontosságú a gyógyszer hazavitele, Erzsi megvédéséről nem beszélve. Különben is András nem az a kigyúrt sportoló fajta. Ennyit az alapállásról.
A kisregény sodró stílusú, olvastatja magát, csak – szpoilerezés nélkül – a vége furcsa kissé, de ezt majd állapítsa meg az olvasó. A feszültség folyamatos, a rémségek is, ám egy idő után ezek ecsetelése már nem is tűnik olyan borzasztónak. Megszoktuk, megszokjuk. Az emberi psziché már csak ilyen. Ha nincs közben valamilyen idill, akkor bizonyos mennyiségű horror felmutatása után már nem engedi át magát a pokol borzalmainak. Nagy Koppány Zsolt jól ismert humora is meg-megcsillan, de ez sem elég ahhoz, hogy egy kicsit kikapcsoljunk a szörnyűségek házából. Ezért marad a lélek védelme.
Ilyenek vagyunk, mondja a szerző. De tényleg ilyenek vagyunk? – Egy szereplő azért van, aki ellenáll. Egy orvos. Talán ő az egyetlen szimpatikus figura ebben a sokszereplős kisregényben, no meg Erzsi, András szerelme. A többiek? Néma csönd.
Kérdés, hogy miért írta meg a szerző a művet? Egy helyütt utal rá, mikor András arra gondol, hogy a mostani kényelmes életünkben annyira elszoktunk a nehéz helyzetektől, a gonosznak való kiszolgáltatottságtól, hogy különösképpen frusztrálva vagyunk ilyenkor. De vajon fel lehet készülni ezekre a helyzetekre?
A XIX. században az egyik magyar képviselő beszédeire barátjával készült, oly módon, hogy felszólította: „Mondj valamit, hogy megcáfolhassam!” Az ilyen felállás feltételezi a békés, demokratikus vitát. Ám ha valaki gumibottal rendezi el az ügyeket, mint a regénybeli Sanyi, akinek a haverja, az ifjú Beni még nekrofíliára is képes, hogy alantas vágyait kielégítse, akkor miképpen lehet erre felkészülni?
Vagy másképpen megközelítve: van-e még elég vasalás a bakancsunkon? Van nekünk bakancsunk egyáltalán? Költői kérdések, a regény ezekre nem tud választ adni. De felteszi a kérdéseket.

(Hitel Kiadó, 2025)