A jobb oldalamon alszom újabban, pedig ez nálunk a fal felé fordulást jelenti, noha gyerekkoromban megszoktam, hogy bal oldalamon alszom, mert az ágy akkor is így volt felállítva, az ablakon bejövő fény miatt, és mivel féltem a Grimm-mesék ördögeitől, azt képzeltem, ha nem védem a hátam a falnál, hanem szabadon hagyom a szoba rettentő nagy tere felé fordulva, akkor felkínálom azt a gonosznak.

És az egyik éjjel hátba is vágott, kisgyerekként ezt határozottan így éreztem. Azóta megrögzött bal oldali alvó vagyok, ám az utóbbi időben, ebben a pózban a jobb kezem zsibbad, valami gerinc- vagy csigolyagond lehet, átszoktam a jobb oldalamra.

December amúgy eléggé zsúfolt az orvosoknál, azonfelül pedig rengeteg irodalmi program is van, szinte naponta lehetne menni többfelé is, rogyásig kapom a meghívókat, fene se akar doktorokhoz járni. A minap például megint érkezett egy meghívó, kéne is menni ennek a két kedves ismerősnek a performanszára, mondom magamban, ráadásul fergeteges humorral és mély mondanivalóval nyomják az estet, és készülök is rá, tuti, hogy elmegyek. Kicsit messze vannak ugyan, a város általam kevéssé ismert végén, de sebaj, gondolom, más kedves ismerősök is lesznek a nézők között, legalább velük is találkozom.

Igen ám, de előző reggel fájó fülcimpával ébredek, az egész ronda vörös és lüktet. Ott jött elő a gonosz, ahonnan egy szintén kedves ismerős doki leégette nekem még két évvel ezelőtt, mondván, hogy valami carcinoma vagy hyperkeratotikus izé, a fene se tudja ezeket megjegyezni. Van zárójelentés, de ahhoz gurulni kellene a székemmel néhány lépést, hehe. Lustaság, ó!

Gyorsan Messenger a kedves dokinak, visszaír lakonikusan rögtön, hogy: holnap. Oké, holnap, de hány órakor, kérdem, ám erre már nem jön válasz, pedig ő a város harmadik végében rendel, autóval a déli órákban megállás nélkül egy óra. Csúcsforgalomban minimum kettő. Tömegközlekedéssel két óra majdnem. Nem indulok el potyára. Várok. Beveszek fájdalomcsillapítót gyulladásgátlóval kombinálva, és bekenem a fülem olyan pattanás elleni szerrel, amit ötven évvel ezelőtt használtam, hátha segít.

És megpróbálok a bal oldalamon aludni, mert a gonosz a fülben azért jött elő, mert a jobb oldalamon aludtam. Átmegyek hát az ágyról a kanapéra, amely úgy van kiképezve, hogy középen, mint egy hegy, kimagasodik, vagyis domború, én meg betukmákolom magam a fal és a domb közötti résbe, hátha akkor nem zsibbad el a kezem. Mert arra azonnal felébredek. Különben fenét sem érdekelne, zsibbadjon, ha akar! Szuggerálom is, mondom neki elalvás előtt, hogy: nem zsibbad, nem zsibbad, hátha ez segít.

Így telik el az éj, közben néhányszor felébredek, álmomban kijövök a résből, már megint a jobb felemen alszom, állapítom meg, gyerünk vissza.

Reggel kótyagos ébredés, de eltűnik a pirosság a fülemről, és nem is fáj.

A kedves doki viszont nem válaszol.

Feleségem kapacitál, hogy menjek el egy másik kedves orvoshoz, ő még telefonon is elérhető, szerinte minimum le kellene vágni a fülemet, akár egy középkori csirketolvajnak.

Nem vagyok lelkes, de hívom a dokit, ő meg mondja, hogy menjek azonnal.

A város negyedik végébe. Én, aki még egy zárójelentésért is lusta vagyok elzarándokolni a gép elől.

Nincs mit tenni, elindulok. Pestre nem szabad átmenni autóval, főleg ünnep előtt, rémes. Marad a villamos. Stresszelek is kicsit, de hát, ha le kell vágni, akkor essünk túl rajta, brühühü…

Rendelőben rém kedvesen fogadnak, egy tényleg aranyos titkárnő – nővér (?), fel kell írnom az adataimat egy papírra, akárcsak Hontalan Ivánnak az elmegyógyintézetben, Bulgakov zseniális regényében, mindenre kíváncsiak, még a kisgyermekkori mandulaműtétemre is.

A foglalkozás rovatba nagyképűen beírom, hogy író (máskor előfordult, hogy nyugdíjasként aposztrofáltam magam), ettől többnyire teljesen odavannak a népek. Most is.

– Ó, micsoda remek foglalkozás! Mit ír?

Nem vagyok annyira gonosz, nem mondom, hogy könyveket, inkább részletesen ecsetelem, hogy mifélét. Ezt-azt.

– Nahát! Milyen kár, hogy én már csak podcasteket nézek!

Nincs időm válaszolni, mert kinyílik az ajtó, és fogad a kedves ismerős. Tényleg aranyos egy ember, de nem látja azt a csúnya bibit a fülemen, tükör előtt kell nekem megmutatnom.

Lekicsinylően nézi.

– Hát ezzel nem érdemes semmit sem csinálni. Jó munkát végzett a Gábor – utal a város harmadik végében rendelő kollégájára. – Különben lehet, én is égetném. De egyelőre nem érdemes. És nem a tablettától szűnt meg a gyulladás. Magától meggyógyult.

Az unokák hogy vannak? Edit? Egészséges?

Hazafelé újabb villamosozás, délután négy, mire megérkezem. Sötétedik. Nem baj, gondolom, azért csak elmegyek arra a performanszra. A csípőm is jó, mióta kaptam bele egy injekciót, és a fülem is megmaradt. Kicsit zsibbad a kezem, na és. Az elektromos kerekesszéket, ami az autóba és a villamosra is felfér, bal kézzel is tudom kezelni.

Gáspár Ferenc