A Duna felett tiszta az ég. A napot még eltakarja a Gellért-hegy a Citadellával. Ellenirányból fáktól takarva vaku villanófénye? Öblös dörmögés követi. Egymás után több is. Mintha távoli lőgyakorlat nehézágyúi felelgetnének egymásnak. Vagy mintha hanglabdával passzolgatnának a Budai-hegyek. Pattog lankáikon oda-vissza a labda. Szitál az eső. Friss illatok, szinte hallható csend. Az ablak alatti padon pillanatnyilag nem ül, nem cigarettázik, pipál, szivarozik senki. A koravasárnapi hangulatban négylábú kedvencek hiába böködik nedves orrukkal a könnyű takarók alatt lustálkodó gazdik oldalát.

A legihletettebb pillanat a kilátásba feledkező ablaklakónak, hogy készítsen egy tacepaót. Hogy is kezdje. Kedves… Nem, az képtelenség, hogy a kutyája szabadságát előbbre soroló állattartó kedveslenne. Ki éteri mosollyal az arcán figyeli, amint kedvence céltalan nyargalászik a gyanútlan sétálók között, s akit szimpatikusnak tart, annak boldogan öleli körül mellső lábaival a combját. A kiválasztott vagy osztozik az eb boldogságában, vagy döbbenten nézi a ruháján esett foltokat. Más hevesen hátrál. – Ó, nem harap, a kis huncut… – áradozik a gazdi, és csak úgy halkan morogja orra alá, hogy védence depressziós lesz, ha valaki elutasítja közeledését. És szaladhat vele a pszichológusához (de ezt már csak az ablaklakó gondolja hozzá – s biztos lehet abban, hogy nem sokat téved). Nem. Ez a gazdi nem kedves, hanem önző, mert kényszeres egészségügyi sétájára cipeli magával az ebét, s nem a kutyafuttatóba viszi, ahol a hasonszőrűek között biztosan jobban érezné magát.

A kedves megszólítás tehát elmarad. S a rosszalló hangnem is, mert az haragot szül. És bosszút. A gazdi legközelebb ablaksorom előtt ingerli, hergeli (most már cinkosát a bosszúállásban) vakkantásra, csaholásra, vonításra, haragos morgásra, kaffogásra – a tenyérnyi vagy a combtőig érő ebét. S íme a technika káros vadhajtása, a beépített mikrocsippel egybeépített borsónyi hangerősítő, s hozzá a torokba rejtett megafon. Az ugatás már-már képes túlharsogni a Sziget Fesztivál legvadabb metálbandáját. S jöhet még rosszabb, ha a négy lábba, a bőr alá is belőnek egy-egy borsószemnyi hangszórót, az már kvadrofon, kvázi Cinema-hangzás. Kár tippeket adnom, mert még fejlesztés indul, jövő karácsonyra piacra is dobják. Repesztik a Várfalat, amin a törökök ágyúi sem voltak képesek ekkora kárt okozni. Japán csúcstechnológia. Pont azok gyártják, s egyre korszerűsítik, akiknél a háziálattartást keményen adóztatják. Szegény japcsik, már a lejárt tojásokat is a távoli szomszéd kukájába dobják, nehogy náluk keljen ki belőle a kiscsibe. Menten rájuk száll. Nem, ne gondolkozzunk nyugat-európai fejjel, nem az állatvédő – inkább az adóhatóság. Akitől nincs mit lefoglalniuk, azoknak egyszerhasználatos, de tökéletesre fent szamurájkardot nyújtanak át nagy méltósággal. Még az alulművelt Nyugaton is értik, hogy mivégre.

Megszólítás, szemrehányás is elmarad hát a tacepaóról. Csakis a szeretet… Hogy is mondta Szent Ferenc? Egy cseppnyi őszinte szeretet nemesebb tengernyi tudománynál. Persze könnyű volt az assisinak, beszélte és értette az állatok nyelvét. Könnyen lerendezte: te kutya, ne jobbra, hanem balra fuss a kutyajátszótér felé! Mókázz a nagyokkal, de kergesd a kétségbeesésbe azt az agyontenyésztett kétöklömnyi korcsot! Ugass kedvedre a saját hangodon! A kutyafáját, hát nem jó így viháncolnod? Szent Ferenc nem véletlenül a druszám, segít a tacepaómhoz mottót találni: segíts magadon, s az Isten is megsegít! (vagy ezt nem Ő találta ki?).

Áthúzom, törlöm, javítom a szöveget, majd az éj leple alatt átragasztom ablakunk alatt a Fűre lépni tilos! táblát.

Ne mérgezze – szabadban sem – házi kedvencét cigaretta-, szivar-, pipafüsttel! Ne uszítsa csaholásra, gyanútlan sétálók leterítésére! Ne bátorítsa szabad vadászatra! A veréb is madár.

Kovács katáng Ferenc