Szemelvények Halmai Tamás verseskötetéből

Domboldal

Csak ímmel-ámmal vagyok ember.

A bűn is méltányolható,
mert igaz. Van nézőpont. Abból.

Csak süsse át, tisztítsa jóvá
valami fény,
valami Lény.

Minden valakinek az igaza.

A tavasz: hibaigazítás.
A reggel: áldatás.

És domboldalról az erdő lezúdul.

Mozdulatok apró neszei

Tériszonyom van a földön.
Magasságokba takarsz, ne féljek.

Levegőbe gyökerező mozdulatlanságomat
mozdulatok apró neszeivel illeted.

Gondoskodsz rögeszméimről,
locsolgatod őket,
ki ne száradjon a felhőkben lakozó.

Amikor megiramodna bennem a lidérc,
türelmes nevetéssel terítesz asztalt,
vetsz meg ágyat,
rejted kicsi markodba a fénytant.

És arcomra figyelmet lehelsz,
és szavaimból múltakat jósolsz.

Honnan a hit az orchideák jóságában?
Honnan a hűség tengerek tisztásaihoz?

Világból tér meg, aki a világosságba;
ünnepelt sarjaszt ünnepet a kórók kertjében.

Hogy emberek közt embereket találok,
azért lehet,
mert útjaimra pillantásod bocsát.

Mások ezt úgy hívják, szerelem.
Én is.

Mérték

Csendben zajlik az újjászületés.
Semmi tudás a fotonok kedélyét
nem mintázza, az angyalt semmi álom –
törvények táncát mérték tudja mégis.
Hárfává hangolt szövőszék susog.
Megszólíttatunk, megérintetünk.
Ott kezdődik, hol állsz, a végtelen.

Hajnali menedék

Szál rózsa is hajnali menedék.
Belegubódzik az ismert világ
összes csillaga, minden imádsága
és az ismeretlen genezisek.
Aki békén hagy, meghagyja a békét.
Káoszt rombol az építő. Felépít
békét, ki a káoszt a kertre hagyja.

Az idő színe

Hány éves lehetsz ezen a fotón?
Nincs fiatal tenger. Az idő színe
épp megszületik szemedben; világok
torlódnak gyöngéd utadba; kövek
kórusa görög tragédiát suttog.
Egy kislány ül, ölében jövendőt tart,
negyven év múlva szája engem mond ki.

Oregon

Ahogy megül az ember este,
mint tévedt ködök, öregen,
és fölérzi, hogy elvermelte
magát benne egy Oregon

méretű sors, a meg nem élt lét
minden tündére, démona,
és miértekből kél a mérték,
és dúdol, dúdol Dodona;

ahogy akkor kitér a házból,
s reggelig sír, amerre lát,
megfényesül a kárhozástól,
kert virrad köré, Ararát,

és anélkül, hogy elmozdulna,
szamár viszi kegyelmesen,
és bárka úszik Emmauszba,
s Emmausz neve Betlehem.

Örökhagyás

Kinek a hagyatéka a világ?
Kitől örököltük a tulipánt?
Mi végre testvér kővel is az ember?
Hogy bírja köztünk a fény türelemmel?
Hány érintésből születik egy ország?
Táncot a testek mire válaszolják?
Fiatal sírás miképpen bölcs máris?
Aki játszik, szentekkel szolidáris?
Hol a templom, ha laikus a szentség?
Azért van jó, hogy bűnök megszeressék?
Látomás lénye is felebarát?
Vendégelhetjük képzelet faját?
Mit olvasunk ki, ha józan a mámor,
a másik ember misztériumából?
Az idők jeleit az irgalmasság
cselekedetei ránk hatalmazzák?
És a reménység terve kedvessé tesz?
És úgy is szolgál a vátesz, ha vétesz?
Bolygók alázatából mi ered meg?
Ha napot dajkálsz, holdak bizseregnek?
DNS-spirált ki szőtt szavainkba,
hogy a kérdés is imádsághoz minta?

Gregorián

A romlás az, hogy
tért foglal bennünk
a tér. Láthatatlan alkalmakhoz
lát hozzá, aki eltűnt.
Aki jóra szabad,
szabad a bűnre éppúgy.
De ha bűnre szavaz,
jó iránt indul rézsút.

Ellenkező irányban
ki térhet meg? Az üdvre
ki féltékeny? Ki árad,
hogy a csendeket elbetűzze?
Kinek van dolga senkivel?
Merről fú szélcsend száraz
tengert, hogy belefúlni jel
a sors, de még nem válasz.

Mit hiányol Jézusból
a judaizmus?
Megbúvik minden úton
egy labirítus.
Lény fénye nő,
nem látszik ki a lángból;
áll a fenyő:
gregoriánra táncol.

Meeting

Jöttem, hogy megbeszéljem veletek
a világot, fák, a fényt, levelek;

de elmoccan a szó, mielőtt szólnám,
és vagyok álltó helyemben is szórvány;

s ti megtaláltok, összébb simogattok
nézéssel, mint tékozlókat az atyjok;

és zöld a lélegzet, és kék a lélek,
s ámulok, mint az első keresztények:

itt van a nyelvem hegyén, itt dereng,
de nem jut, nem jut eszembe a csend.

(Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025)