Hó, hó, hó. Csak ez a kérésünk, ezt szeretnénk látni, már szenteste is, és aztán egészen márciusig. Tudom, az autósok nem örülnek. Jómagam is autós vagyok, de hál’ istennek, itthonról dolgozom, nem zavar(na) a hóhelyzet. Mert idénre aztán tutira beígérték. Hogy lelassult a poláris örvény az El Niño miatt, ezért várható a hidegbetörés. (Aki nem érti, járjon utána, én sem teljesen értem, csak úgy félig-meddig.) Egyszóval a karácsony meg a mai nap, a szilveszter, régen elképzelhetetlen volt hó nélkül. Minden sokkal szebb, az embernek repes a szíve, ha végigtekint a hófehér tájon.

Most, mikor ezeket a sorokat írom, még csak november vége van, hol napos, hol ködös, szomorú idő, és az unokám gyakran nyaggat, hogy nyilazzunk, vagyis vegyem elő a visszacsapó íjat, készítsem ki a céltáblát, kötözzem oda ahhoz a kis kerítésféléhez, amit anno még kutyás korukban készített az unoka édesapja, hogy ne kaparja ki a fenevad a veteményt a kert felső végében, az eb egyéb bűzös termékeinek elhullajtásáról nem beszélve. Az eb jól nevelten be is tartotta a szabályt, habár egy komolytalanabb lendülettel simán átrepült volna az unokamagasságú falécek fölött, de mégsem tette.

Szóval, ehhez a kis kerítéshez kell egy rugalmas fekete szalaggal kötözni azt a könnyű, ám fantasztikusan erős műanyag valamit (fontos, mert akármilyen erősen feszítem meg a húrt, soha nem jön ki a vessző a túloldalán), amire a papír céltábla kerül, majd előkészíteni (felajzani) az íjakat, egyet neki – könnyű, női íj –, egyet nekem. Ez már komoly, Kassai-féle.

Felvenni az ujjvédőt, felakasztani a fára a nyílvesszőket, és nagyjából kezdődhet a móka. A dolog teljesen veszélytelen, mert egyrészt a céltábla mögött harminc méter saját kert van, fákkal és bokrokkal, másfelől pedig nem megyünk olyan messze a céltól, hogy annyira fölé tüzeljek. Bende, az unokám, pedig még nem tud akkora erővel lőni, ráadásul közel áll a célhoz, még véletlenül sem lő mellé. Sőt. Leginkább kilenceseket lő és tízeseket, ritkábban nyolcasokat. Én hátrébbról lövök, ezért többnyire ő nyer, mert természetesen itt is versenyezni kell.

De ettől én így ősz vége felé képletesen és szó szerint is fázom, mert az ácsorgáshoz hideg van, főleg az ember keze fagy meg kesztyű nélkül. Kesztyűs íjászt meg ki látott? Na ugye, hogy senki.

A nyaggatás viszont folyamatos. Mit lehet még csinálni odakünn? Lehetne erdőbe menni, de Bendét valamiért ez a dolog még nem hozza igazán lázba, sőt a „kirándulás” szót egyenesen rühelli, valami beakadhatott nála, bár egyszer már elcsábítottam, hogy nézzünk erdei állatokat, de csupán egy döglött kutyát találtunk a bozótban.

Marad még a foci. Nagyon szeretek focizni. Ő is szeret, és ha egymás ellen játszunk, és ha én éppen cselezgetek, akkor irtó nagyokat kacag, rettentően élvezi a játékot. Hagyom magam – egyelőre még így van, néhány év múlva majd ez is megváltozik –, ezért ő nyer. A magyarok nyernek a brazilok ellen. Vagy a Liverpool, mert ugye, ott játszik Szoboszlai. És a vejem szintén nagy Liverpool-fan, van Liverpool-meze neki is és az unokámnak is, jól festenek benne együtt.

(Azért én még ragaszkodom a magyar–brazil meccshez.) Zárójelben.

Viszont: újabban, vagyis az utóbbi három-négy évben van egy kis probléma a bal csípőmmel. Pontosabban a csípőízülettel a bal oldalon. A focizás, akármennyire is vigyázok, nem tesz jót neki. Mert ki látott már sétáló focistát, aki soha nem fut? Albert Flórit cikizték annakidején emiatt, pedig azóta is ő az egyetlen aranylabdásunk, de én bármennyire is tehetségesen űzöm ezt a sportot, azért nem vagyok azon a szinten. (Egyelőre!)

Másfelől az ember, ha jön a labda, reflexszerűen kirúg oldalra a bal lábával. És olyankor fáj. Nem tesz jót a csípőnek. Különben is megmondta a doki, hogy nem szabad futni, elesni meg ilyesmi. Előbb-utóbb úgyis műtét lesz a vége, de jobb lenne utóbb.

Egyszóval ezért is várom a havat, nemcsak a hangulat miatt. Mert akkor nincs focizás, nincs íjazás a hidegben, hanem hógolyózás meg szánkózás van. Az utca végén van a kis domb. Odáig meg elhúzza az ember. Hogy közben néha szalad is? A szaladás nem volt tiltva, csak a futás. Az pedig nem ugyanaz, ugye, barátaim?

Boldog új évet kívánok!

Gáspár Ferenc