Részlet Hodossy Gyula kötetéből

A rejtőzködő titok

Az ünnep az élet rangja,
felsőbb értelme.
Márai Sándor

Azon morfondírozom, lehet-e ünnepre ébredni. Talán úgy, hogy magát az ébredést tekintjük ünnepnek. Felébredünk és ünnep van, és tisztálkodunk, mert ünnepkor mindenkor tisztálkodunk, tiszta ruhát öltünk, a tisztaszobában megreggelizünk, és tiszta gondolatokkal megtervezzük a napot, az ünnepnapot. Begyújtunk a kandallóba, hogy ünnepi meleg legyen, gyertyát gyújtunk, hogy ünnepi fény legyen, miközben szól a Csendes éj, Máté evangéliumát olvassuk, hogy ünnepi hangulatunk legyen. Kintről harangszó hallatszik, messziről, csendesen, lelkeket simogatón, lágyan, ünnephez méltón. Amott meg, apró madárkák énekére, a szél táncra kérte a kőrisfa ágait.
Be szeretnék telni az ünneppel, úgy egészen, a teljesség melegével. Gyönyörködni vágyom Istenben és annak teremtett világában, a jóban és a rosszban, az erősben és az elnyomottban, a vidámakban és a szenvedőkben, a havas tájban. Gyönyörködni vágyom a megbocsájtásban, a születés mindenhatóságában és örökkévalóságában. Magamhoz akarom szorítani az összes boldog percet, mindent, amit kaptam, minden megtartó szót, mosolyt, könnyet. Újra meg akarom élni a születést és az újjászületést, a járni tanulást, az első kiejtett szót, hogy legyen ünneppé minden, ami akarva vagy akaratlanul megtörtént, a múlt minden csókja, ölelése, a teleink összes hópelyhe.
Lélekben zarándokútra indulok, hogy megtaláljam a titkot, korán, amikor a kutyák még alszanak. Alig pirkad, amikor kilépek a házból, melegen öltözve, kissé nehézkesen szedem a lábam, de merre, merre tovább? Titkot keresni olyan, mint tűt keresni a szénakazalban. Érzem és tudom, az egész keresésnek a hit az értelme, a hit abban, hogy egyszer megtalálom. És ha elég erős a hitem, akkor tudnom kell, hogy ez az egész reménytelennek tűnő küldetés nem a megtalálásban, hanem a keresésben rejlik. A nemrég még virág borította rétet fehér hótakaró lepi be, ilyenkor hajnalhasadáskor még nem vakítja a szemet, titokkereséshez ideális. A rét közepén lehetek, megállok, már jó ideje állok, egy helyben, hosszú-hosszú éveken át, amikor megpillantom a titkot, az ünnep titkát: hóban a hópelyhet, fenyőfában a karácsonyfát, a szélben Isten szavát, a versben az imát. És ráeszmélek arra, hogy az ünnep titka a végtelen keresés hitében rejtőzködik.
Amikor feldíszítem az asztalra helyezett kis fenyőfát, Istent utánzom. Először a csúcsdíszt rakom a tetejére, aztán sorban a többit. A nagymamámtól örököltet teszem a legláthatóbb helyre, aztán azt, amit édesanyámtól kaptam, a többit meg – egyet ide, egyet oda – úgy, ahogy jöttek hozzám, ettől-attól, ekkor-akkor. Az egyes díszekhez tartozó történetek mind előmerészkednek, betöltik a szobát, segítenek újraélni a tegnapot, az egyik megnevettet, a másik elszomorít, ahogy telnek az évek, egyre többet könnyezem. Vannak angyalkák, színes gömbök, harangok, madárkák, meg egy hintaló, meg egy Mikulás, meg aranyhajszál, és egy csecsemő, Jézus, a születésnapos. A megvásárolt szaloncukornak nincs története, így az asztalra kerül. Lázas készülődés zajlik. Tányérokat, poharakat törlök, hamarosan gyertyákat gyújtok. Világot teremtek.

(Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2025)