Bakonyi István írása Alföldy Jenő Csillagállás című kötetéről

Habár Alföldy Jenő új kötete a teljesség igénye nélkül tartalmaz fontos tanulmányokat és kritikákat a mai magyar irodalom, költészet köreiről, mégis a teljességet veszi célba. (A szép cím is ezt jelzi.) Azon irodalomtörténészek közé tartozik, akik szaktudásuk mellett különös szerepet tulajdonítanak a művek befogadásának és nemes közvetítésének. Teszi ezt ékes magyar nyelven, egyszerre tudományosan és közérthetően. S valamennyi esetben, Illyéstől Hegyi Botos Attiláig az értékfelmutatás jegyében. Nem titkolja rokonszenvét, hiszen mindenkor – jobb szó híján – pozitív elemzéseinek lehetünk tanúi. Alapállása szerint: „A költészet társadalmi hivatásáról nem akarok újabb elméletet gyártani, de azokkal tartok, akiknek költészete ma is a szépség és igazság állócsillagához igazodik.”

Nagyívű nyitóírásának Illyés Gyula a hőse, két versét elemzi. „A Levél a partról egyike azon költeményeknek, amelyek a forradalom elfojtása óta a legszebben fejezik ki a búvópatakként felszínre törő alkotókedvet…” Világos, logikus értelmezés, közérthető, kifinomult stílusban. A múlt mélyeibe hatoló költő, a közügyversek szerzője jelenik meg itt. Hasonló értékek jellemzik a másik mű, a Finom fül magányos házban elemzését is, melyben a tételmondatok különös ritmust adnak a gondolatmenetnek, miközben elhelyezik az írást a magyar líra egészében is.

Azért is fontos ez a két elemzés, mert az életmű kevésbé ismert darabjaira világít rá. Mint ahogy a ma már ritkábban emlegetett nagyszerű költő, Kálnoky László „ébresztése” is példás. (Alföldy egyébként már 1977-ben kismonográfiát írt róla.) A polgári humanista poéta remek portréját rajzolja meg itt, egyben jelezvén szellemi nyitottságát. Mindezt azért is kell hangsúlyoznunk, mert a kötet egésze is bizonyítja, hogy az érdeklődési körnél nem a hovatartozás, hanem a valódi értékek az elsődlegesek.

De számos más lírikusról is találnunk remek miniportrékat e nívós kötetben. Ilyen a Kányádi Sándorról szóló írás, amely arra világít rá, hogy a költő és a magánember egy volt, a kétféle én szerves egységet képezett. Vagy említsük a Csoóri Sándort bemutató Lelki realitás és közös ihlet című írást, ahol egyebek mellett olvashatunk arról, hogy létezik „pozitív dekadencia” is. Meg arról, hogy a borúlátás nem jelent feltétlenül hanyatlást. – S amikor idáig jutok az olvasásban, akkor jön a hír Ágh István haláláról, akiről Alföldy szintén számos lényeges meglátást tesz. Csak egy fontos mondatot idézek: „…Ágh költészetének nemzeti jellege épp úgy nemesedett, mint létköltészete, gondolatisága az emberi lét múlandóságáról és közösségünk fennmaradásáról…”

A Szilágyi Domokosról szóló tanulmány egyszerre mutatja föl a költészet értékeit és az esendőséget, a tragikus sorsot. Olvashatunk arról, hogy nála a hagyomány és az újítás együtt van jelen, sőt, az avantgárd, az archaikus és mágikus vonások is megférnek egymás mellett. – Miközben őszinte mondatok szólnak a besúgói múlt és az öngyilkosság összefüggéseiről. Alföldy azonban érzékelteti, hogy az életmű értéke kimagasló. A józan értékelés és a nyitottság bizonyítéka a Tandori Dezsőről szóló írás, Az írásjelek költészete is. Alanyához méltó, szellemességekben gazdag elemzés, mely a mikrokozmoszból tekint a makrokozmoszra.

Számomra különösen megnyerő, ahogy Tamás Menyhértről szól Ami nem öl meg: erősít címmel. Az időközben elhunyt költő és író Újbóli leltárja nekem is az utóbbi idők egyik legfontosabb olvasmánya volt. A róla szóló Alföldy-méltatás tömör és frappáns. Fontos azért is, hogy ne feledjük: korszakos szerzőről van szó!

Ugyanakkor felhívja a figyelmet olyan életművekre, amelyekről manapság kevés szó esik. Szepesi Attilára, Baka Istvánra vagy Benkő Attilára gondolhatunk. S milyen fontos gondolatsor, ahogy a korán elhunyt Bakáról szól! A kulturált költőről, aki a szenvedésversek nagy poétája. Vagy éppen Markó Béláról, akivel kapcsolatban elmélkedik a politikai szerep és a költészet viszonyáról. „…minden sokoldalúsága, politikai érzéke, taktikai és diplomáciai tehetsége mellett vagy ellenére, elsősorban költő maradt…” Meglátása szerint Markó a groteszk és az irónia „aranyidejének” poétája, a szonett mestere, akinek életművében fontos hely jut az erotikával telített bensőségességnek.

A Csillagállás számos írását jellemzi, hogy szerzőnk kitér az életrajzi elemekre, a társadalmi beágyazottságra, és összegzi az adott életművet. A leglényegesebb azonban az értékfelmutatás. Az a közvetítő szerep, amely megteremti a kapcsolatot a mű és a befogadó között. Ezért lehet ez a könyv fontos olvasmány azok számára, akiknek szükségük van e közvetítésre.

(Irodalmi Jelen Könyvek, 2025)