Minek örül az ember a mesterséges intelligencia, az AI korában, mikor például jómagam is, aki ezeket a sorokat írom, számítógépet használok, és aztán ha kész a „nagy mű”, elküldöm elektronikus izén át oda… Na, ez a kérdés, hogy hová? A feladó mindenesetre megkapja.

Az ember az ilyesminek már nem tud annyira örülni. Mármint annak, hogy nem a postán küldi a levelet, hanem ezen a nehezen felfogható valamin. (Az orvos is a felhőbe küldi a receptet. De melyikbe? – kérdené kíváncsiságáról mindig híres anyósom, ha élne még, de hát két évvel ezelőtt elhunyt, nincs, aki kérdéseket feltegyen. Fiatalabbak számára ez már természetes.) Egyszóval az ember nem örül, inkább bosszankodik, ha a levélküldés nem működik. Az internetszolgáltatás átmenetileg szünetel, kapja az esemest a mobiljára.

De miért szünetel? Ha eddig működött, most miért nem? Az ember dühöng, de aztán becsörtet az unokája, és akkor mégiscsak örülni kezd.

És ki is talál valamit rögtön. Talicskát kerít…

– Ülj be, elmegyünk lókakiért! Illetve nem is: búzaízért!

Tegnap olvastuk ugyanis a Bolond Istók nevű mesét, abban szerepelt a búzaíz. Így nevezték a kakát.

Az óvodásnak az ilyesmi roppantul tetszik, igaz, már kezd kinőni abból a korból, amikor a kaki meg a pisi szavak ismételgetése olyan marhára vicces, de hát beülni a talicskába, az eleve nagy élmény.

Szép őszi idő van, illetve volt, mikor ezt megtettük, az utca végén, a mezőn tartják a lovakat, hol az egyik rét a legelőjük, hol meg a másik. Termés, vagyis búzaíz, rengeteg. Odáig kell eltolni az unokát a lapáttal, no meg a gereblyével együtt, amiket az ember óvatosan elhelyez a talicska két oldalán, oly módon, hogy a jármű karjával együtt fogja a nyelüket. Vagy az unoka fogja. Ez így igen praktikus, szerszámok nem esnek le, és nagypapa is megizzad egy kissé, mert az utca ugyan nem hosszú, legfeljebb háromszáz méter, de enyhén emelkedik.

– Még jó, hogy ilyen könnyű vagy – mondja Bendének, aki ugyan már nagycsoportos, de kisnövésű, talán tizenöt kiló lehet a súlya.

Ott fent aztán, a mezőn, nagy élvezettel keresik a lóganét (nagyon nem kell keresni), itt is van, és ott is, kurjongat az unoka. Ki is nevezem első osztályú lókakikeresőnek.

– Az mit jelent? Van annál jobb is? – kérdezi rögtön, mert, ugye, az ember unokája mindenből mindig a legügyesebb, a legtalálékonyabb, a leg-leg-leg akar lenni, mert ha nem, akkor rettentően mérges tud lenni.

Megnyugtatom, hogy annál nincs jobb. Az első osztály az ász. Így aztán hazafelé, noha most nem ülhet bele a talicskába, modern kori Bolond Istókként vidáman kínálgatja a járókelőknek: búzaízt vegyenek! Búzaízt vegyenek!

Szerencsére senki nem akar venni. Jómagam a málna alá szánom, mert olyan tíz-húsz évvel ezelőtt még mindenféle gyümölcs megtermett a kertben, de mára a helyzet megváltozott. Sárgabarack: lefagy. Meggy: elmoníliásodott, ki kellett vágni. Almát, körtét megviselte a tavalyi száraz nyár és az ősz, alig termett. Cseresznye volt, de cudar esős időt kapott virágzáskor, ezért csak szemezgettünk belőle. Eper? Megeszi a csiga. Málna viszont volt rogyásig. Mondhatnám, hogy a málnáé lett az elsőbbség, ő kapja a legtöbb búzaízt.

Kérdi is az egyik kedves szomszéd, hogy mi van abban a talicskában? Városi ember, nem ismeri fel, hogy lószar.

Mondom neki nevetve, hogy málnakenőcs.

Nem érti. Megmagyarázom.

Egyszóval remekül telt a nap, már csak a kakit kellett beásnom, és a maradékot elvermelnem.

Hogy ez miért jutott eszembe pont karácsony előtt?

Talán mert minálunk is egy új kis élet jelentkezett. Egy új élet, akiről babonából még nem szabad beszélni (nekem már meg van engedve!), de ha a Jóisten megsegít bennünket, akkor jövő nyáron nem csak a málnának fogunk örülni.

Bon Natale! – ezt kívánják az olaszok ilyentájt. Jó születést, mindenkinek!

Gáspár Ferenc