Amíg a Börzsönyben tart a szarvasbőgés, a nagymarosi koránkelők hajnalonta gyakran hallhatják, ahogy egy, az erdőszéli kertek közé keveredett bika el-elbődül. A marosi Duna-part hajnali kocogóinak fülébe pedig a visegrádi hegy oldalában ordító gímek hangját hozza a nagy víz. Október második felében és novemberben ez már nem fordulhat elő. A szarvasbikák kitombolták magukat, a gyengébb hímek megint hiába vágyakoztak a tehenek után, akikben már növekszik a jövő. De a természet ilyenkor is jelzi, hol tart. Elmondom.

Ősz vége felé előfordul, hogy már hajnalban befűtök kertvégi terméskő kunyhóm kandallójába, és az íróasztalhoz ülök olvasni, írni vagy görögözni. Pattog a tűz, elmerülök a szellemben. Ilyenkor úgy érzem, boldog vagyok. Ezekben az órákban történhet meg az, amit – ha egészen giccsesre szeretném srófolni elbeszélésem hangulatát – csodának is mondhatnék: egyszer csak meghallom a vadludak gágogását vagy a darukrúgatást.

A mi házunk nem esik messze a Dunától, márpedig a folyó ősszel nagy libamozgások nyomvonala. A dél felé vonuló és az itt telelő vadludakhoz olykor egy kisebb darucsapat is csatlakozik. Talán valamelyik dunai szigeten éjszakáznak, nem tudom, de tény, hogy évről évre megjelennek itt. Néha látom is, ahogy magasan húznak valamerre.

Évezredek óta járják ezek az északon fészkelő madarak rendelt útjukat. Ősszel megjelennek nálunk, hogy irdatlan tömegük az Alföldön időzzön, amíg meg nem jönnek a fagyok. Akkor továbbállnak, mennek Afrikába. Tavasszal ugyanez ismétlődik visszafelé, azzal a különbséggel, hogy ilyenkor a vonulás nem annyira nyugodt. A darvak izgatottak, hiszen jön a költési idő, így hamar átrohannak Magyarországon. Amikor kis házamban ücsörögve, szellemi játékaimba gubózva meghallom a krúgatást, az olyan, mintha a természet áldását adná rám. Azt üzeni: jó helyen vagyok.

Csakhogy ilyenkor eszembe jut az is, hogy nemcsak szövegekkel piszmogó ember vagyok, hanem természetfilmes csávó is. Indulni kellene lassan a Hortobágyra. Mert a madarakkal együtt minden őszi daruvonuláskor megjelenek itt én is, hogy lessátrammal megpróbáljak a közelükbe férkőzni. Így történt ez idén októberben is.

„Szép vagy, Alföld, legalább Petőfinek szép” – mondják azok, akiket még nem ejtett rabul a végtelen síkság szépsége. A madarászok azonban tudják, hogy a magyar alföld madárvilága páratlanul gazdag. A világ minden részéről járnak ide természetfotósok és -filmesek, hogy találkozzanak „hungarikumainkkal”, például a kék vércsével, a túzokkal vagy a parlagi sassal. De a mifelénk csak eseményszerűen fészkelő darvak irdatlan őszi tömege is vonzza az ornitológia ínyenceit. Aki egyszer átéli az éjszakázó-tavukra beszálló madarak zsibongó esti kavargását, ahogy a többezer madár kavarogva elsötétíti az eget, miközben az ember a nagy zsivajban nem hallja a saját szavát, az egy pillanatra Afrikában érezheti magát. E tavak környéke persze általában szigorúan védett, ott nem kolbászolhatunk össze-vissza. De a nemzeti park őrei által levezényelt madárleseken mindenki megtapasztalhatja, hogy milyen, amikor a madaraktól fölrobban egy tó.

A lessátrazás a puszta nem védett területein sem egyszerű. A madarak reggel kirepülnek, hogy álló nap kukoricát, lucernát, magokat csipegessenek. Nem lehet tudni, hol landolnak majd. Az ember így nem tehet mást, lesben ül valahol, egy daruszemmel jónak tetsző helyen, és vár. Aztán a madarak vagy jönnek, vagy nem. A feladat nem könnyű: meg kell próbálnunk daruszemmel látni.

Akár valami buddhista gyakorlat is lehetne ez. Nem véletlen, hogy eszembe jut a buddhizmus, hiszen egész nap egy lessátorban ülni és kifelé pislogni olyan, mint a meditáció. Persze fogalmam sincs, szigorú értelemben milyen a meditáció, de valami ilyesminek képzelem. Megszűnnek a célok, tervek, gondolatok. Az ember átadja magát valami önkiüresítő figyelemnek. Aztán ha odakint történik valami, ez rögtön átcsap hiperkoncentrált cselekvésbe. Akcióba.

Aki a természetet akarja fényképezni, filmezni, annak folyamatosan állatszemmel kell látnia. Megörökíteni ezeket a lényeket úgy, hogy ne vegyék észre: intellektuális kihívás. Séta az emberen túliban. Ebben a kitárulásban nyilvánvalóvá válik, amit az emberiség jó régóta elfelejtett. Hogy tudniillik az állati lét nem az emberlét alatti sík, hanem az emberlét és istenlét közötti. Ahhoz, hogy egy állathoz közelebb férkőzz, meg kell haladnod magad. A lessátorban olyan csönd van, hogy hallani a szférák zenéjét. Talán nem puszta praktikus oka van annak, hogy az avarok a daru lábszárcsontjából készítették sípjaikat.

Végh Attila

A kép Végh Attila Az erdő szelleme című természetfilmjéből való.