Írásom első részében Tandori Dezső személyes kapcsolatát és műveinek Schmidt Egonra, Ország Mihályra, Siroki Zoltánra vonatkozó részeit tekintettem át. Másodikként egyéb ornitológusokhoz fűződő kapcsolatait és a tarthatóság kérdését járom körül.

Tandori az 1985-ben megjelent Madárnak születni kell…! című könyvében felsorolja, milyen állatos könyveik vannak otthon. Ebből a listából kiderül, hogy Kovács Antal–Traub Péter klasszikusa, A hullámos papagáj is a birtokukban volt. Ez azért érdekes, mert Kovács Antal a kor másik Sirokaihoz mérhető, nagy díszmadártenyésztője volt, aki Dr. Pásztor Árpád madaras könyve szerint európai vadmadarakat is tartott, és sejtésem szerint Tandori is beszélhetett vele telefonon. Ha már a díszmadaraknál, illetve a díszmadártenyésztőknél tartunk, akkor Kordován Mihály A kanári című kötetét is meg kell említenünk a Tandori-könyvtárból. A lista szerint Schmidt Egontól három könyv volt a birtokában. Nem hagyható ki Harry Kronberger a madarak tartásával, valamint betegségeivel kapcsolatos német nyelven megjelent könyve, melyet Tandoriék a védenceik betegségeinek kiderítésére a könyvei szerint gyakran forgattak. Egy igen komoly szakkönyvről van szó, ráadásul német nyelven. (Esetleg milyen nagyszerű lett volna, ha annak idején Tandori lefordíthatja valamelyik kiadó számára.) Tandorinak Konrad Lorenz (1903–1989) etológustól is volt könyve, s tőle viszont fordított is egy művet Zoltai Ildikóval közösen, Az agresszió címűt.

Végül hadd térjek rá a védett vadmadarak tarthatóságának kérdésére. Bár a veréb nem védett madár, de Tandoriék fészekből kiesett vagy később megsérült, védett madarakat is neveltek fel, gyógyítottak meg ‒ széncinege, zöldike, poszáta stb. ‒, majd tartottak otthon, és bár ez az eset más, mint az egészséges madarak befogása, majd tartása, mégis felmerülhet a kérdés, hogyan volt ez lehetséges akkoriban?

A válasz az, hogy szóban ‒ valószínűleg inkább szóban ‒ vagy írásban engedélyt kaphattak rá. Mondjuk éppen Schmidt Egontól vagy Ország Mihálytól, akik tudták azt is, hogy a háznál felnevelt vadmadarak nehezebben szoktathatók vissza a természetbe. Illetve, ha maradandó sérülést szenvedtek, akkor szinte lehetetlen visszatérniük.

Dr. Pásztor Lajos az 1959-es Szobamadarak, díszmadarak című könyvében emberi kötelességnek tartja a madarakon való segítést, a kiesett madarak otthonokba való fogadását, védettségtől függetlenül, s ezért sok védett madár tartását ismerteti. De bemutatja a verébét is, mint olyan madárét, mely legtöbbször kerül hozzá nem értők kezei közé: „Ha valakiben megvan az érzék a hétköznapiban, a megszokottban megtalálni a szépet, a vonzót, akkor a háziveréb is kedves kalitkamadarunkká válhat.” Ez a leírás mintha éppen Tandori esztétikájáról szólna.

De Pásztor könyvében egy másik érdekességre is bukkantam, a háznál tartott, szelíd veréb első írásos említésének nyomára: „Annakidején a Természet is beszámolt arról a háziverébről, amelyet Thalóczy Erzsébet 22 éven át tartott. Ez a Jancsi nevű tojóveréb teljesen szabad mozgást élvezett, gazdája hívására ujjára szállott, és kedvessége vetekedett bármelyik díszes tollazatú kalitkamadárral.” Ez a passzus pedig szólhatna akár Tandori valamelyik verebéről is. Tandoriék verébtartó-elődje tehát Thalóczy Erzsébet volt, akiről még egy újság is hírt adott!

Egyébként, hogy Tandoriban felmerült az európai vadmadarak ‒ először még csak a verebeké ‒ lakásban való tarthatóságának kérdése, azt első esetben szintén a Meghívás… egyik passzusa bizonyítja: „Befogásukat, irtásukat törvény tiltja. Ezek szerint, gondolta, nem arról van szó, hogy én örülhetek, mert a verebeket sem szabad irtani, hanem én csinálok valami törvénytelent, hiszen befogtam Flóriánt, Szpérót, Némót. Ez persze képtelenség, írta D’Array, Schmidt Egonnal is beszéltem a dologról s ő csak nevetett.” Vagyis megnyugtatta Tandorit a verébtartással kapcsolatos felesleges aggodalmait illetően.

Schmidt Egonnak egyébként a sámarigói mellett hívómadarai is voltak, melyeket a Madártani Intézetben való munkájához, a madárgyűrűzéshez használt csalogató madárként. Erről a Madárdal erdőn-mezőnben ír. Hűséges segítői „két stiglic, egy zöldike, egy csicsőrke és egy csíz” voltak. Az 1982-es Ne lőj az ülő madárra! című könyvében Tandori a zöldikékkel kapcsolatban hozza elő a tarthatóság kérdését: „Nálunk állandó, írja a könyv. Tartása egyszerű (nem szabad tartani, legföljebb megmentett fiókát). Tulajdonképpen illegálisan bújtattam itt Tilit…” A harmadik esetben pedig a jóval később, 2006-ban megjelent A komplett Tandori ‒ komplett eZ? című könyvében egy elárvult rigófiókáról van szó: „…de rigót háznál tartani 1. képtelenség […], 2. nem is szabad”. (Ez a rigófióka végül az Állatkert madármentő részlegéhez került, akik a sikeres felnevelés után visszaengedték a természetbe. Egyébként ma már általában ez a módja a védett madárfiókák megmentésének.) Tandori szerint maga Ország Mihály is gyakran a megtartás mellett döntött ilyen esetben, ahogy Tandoriék madárállatorvosa is, akit a könyveiben Erlandként emleget.

Itt valószínűleg álnévről van szó. Erland gyakori visszatérője Tandori ’80-as években írt naplóregényeinek, és annyit tudunk meg róla, hogy állatorvos, sok mentett madara van, és Tandori egykori osztálytársa. Most jöjjön az idézet a Ne lőj az ülő madárra! című könyvből: „Erland is nagy madármegtartó, de a rekorder dr. O., a madárhanglemezes. Neki nagyon nagy szíve van a madarak ottmarasztásához; félti őket, realista.”

Érdekes és irodalmon kívüli kérdések ezek ‒ melyek mégis érintkeznek az irodalommal. Azt bizonyítják, hogy Tandori írásainak van egy ornitológiai olvasata, melyet nem szabad figyelmen kívül hagyni a teljes megértés érdekében. (Egy alkalommal például arról számol be, hogy a verebük, Szpéró, nem minden helyzetben fogadta el a kalitkában lévő fészkét, csak akkor, ha a kalitka ugyanabban a helyzetben állt, és ha megfordították, akkor már nem ült rá. Ez például egy tisztán ornitológiai, etológiai megfigyelés.)

Fontos tudatosítanunk, hogy Tandori a madárvédelem ügyét több szálon is szolgálta: írásban, madármentéssel és a téli etetéssel, melyet nagyon nagy területen és rendszeresen végzett. Erről az 1988-ban kiadott A megnyerhető veszteség című verseskötetének ál-alkaioszi strófái is tanúskodnak.

Írásom zárásaként pedig már csak annyit mondhatok, hogy ilyen az, amikor az ornitológia, a madárvédelem és az irodalom néha ‒ sajnos igen ritkán ‒ mégis találkozik, és mint Tandori Dezső életműve esetében: egyedülálló és megismételhetetlen alkotásokat produkál.

Acsai Roland