Részlet L. Takács Bálint kötetéből

Ferdinand négyévesen tanulta meg, hogy a gyengébbet nem szabad bántani, amikor az iskolaudvar beton pingpongasztalán, a vadalmafák alatt egyesével tépkedte ki a tűvégre szúrt bodobács lábait, mire a napközis tanár nagyon mérges lett, és felhívta Ferdinand szüleit, így Ariel aznap este elmagyarázta, hogy a gyengébbet nem szabad bántani, de ezt senki sem tanította meg annak a nagydarab osztálytársának, aki fellökte a focipályán, miután Ferdinand a harmadik gólt is beengedte a kapuba (agyagszínű por söpört végig a gyerekeken, és mindenki nevetett, csak Ferdinand nem), így az énekóra alatt, amikor körtáncot jártak a hangjegyes szőnyeg körül (sebhelyes könyökén összehúzódott a bőr), ő is elfeledkezett a bodobács leckéjéről, és addig szorította a mellette táncoló kislány kezét, amíg az sírva nem fakadt, de akkor Ferdinand is szomorú lett (főleg, mikor a tanárnő azt mondta, hogy „te nagyon gonosz vagy, kisfiam!”), és lassan megértette, hogy azokat kell bántani, akik nem tanulták meg a bodobács leckéjét, például a tízórai szünetben, amikor egy hatodikos fiú odalépett az egyik osztálytársához, magasba emelte a hátizsákjánál fogva, és azt mondta, „Üss meg, üss meg!”, mire Ferdinand a sós-latyakos fűszálakhoz térdelt, jégdarabot gyúrt a sárgolyóba, és szájba dobta vele azt a kövér, pattanásos hatodikost, aki sírt, és megígérte, hogy megöli mindkettőjüket, de rájuk sem nézett többé, és Ferdinand megint bántotta az erősebbet (amikor először lebohócozták az apját, a szünetben, ahol az A és B osztályosok összecsapnak, és becsengetésig háborúznak), a 2/A osztály legerősebb gyerekét (akinek a legtöbb beírása volt az osztálytükörben), Ferdinand nekilökte a falnak, és ütötte, amíg le nem rángatták róla: „Ő törte el az orromat” – mondta a fiú, aki taknyos-véres zsebkendővel takarta az arcát, és Ferdinandot behívták az igazgatói irodába, de végül még beírást sem kapott, mert jött Prospero, aki mindig olyan bőkezűen szállt be az osztálypénzbe, és új krétákat meg vécépapírt rendelt az iskolának.

Ezután csak úgy bohócozták le Prosperót, hogy utána rögtön kirohantak a gumiszagú öltözőből, de Ferdinand már nem futott utánuk, csak annyit mondott, apa nem bohóc, hanem híres ember, és senki sem lökte fel többé foci közben, de így sem állt be játszani, mert mindig luftot rúgott, a kosárpályán homályt dobott, a pingpongforgóból rögtön kiesett, de nem is bánta, mert jobban vonzotta Luigi kastélya, a Hexen káoszkígyói és Mewtwo szökése a laboratóriumból (az első videokazettán, amelyet életében kikölcsönzött), tízéves korára már egy lakatlan szigeten akart élni (mint amilyen Pongo-Pongo abban a kincses filmben), és amikor megnézték Prospero diplomafilmjét, és Ferdinand azt álmodta, hogy ő is filmeket rendez, és kitépkedik a bodobács lábát a pingpongasztalon, de nem fáj neki, mert a végtagjai papírból vannak, és ott, álmában ragadta el először a mozgóképes illúzió varázsa.

Amikor beköltöztek a motelba, összeverekedtek Mirandával, hogy ki melyik ágyon alszik, Ferdinand vesztett (a nővére volt az erősebb, de ő lány, szóval ez nem számít), és a felső ágyra került (ahová az összes szúnyog elbújik estére), utána azon vitatkoztak, ki pakolhat az éjjeliszekrényre, ezért Miranda képzeletbeli vonalat húzott középre, aztán az asztallap nagyobbik részét telepakolta a ruháival (és bő szárú farmerek alá temette a játékkazettákat, meg Gonzalo digitális kameráját), másnap Mariah Carey üvöltött a rózsaszín zsebrádióból, Ferdinand minden legóját összerakta, hogy egyetlen csapással megsemmisítse a nyálas lányzenét, Miranda üvöltött, lekevert egy pofont az öccsének, majd átkergette az egész lakáson, míg Ariel szét nem választotta őket. A következő nap szokatlan, már-már aggasztó békében indult, Miranda a Seventeen magazin legújabb számát olvasta a reggeli kakaó fölött (a borítón Brandy Nortwooddal, egy ajándék Titanic-poszterrel és egy kvízzel, amelyből kiderül, mennyire furcsa a családod), nem szokott ilyen korán kelni, de aznap éjjel azt álmodta, hogy egy lángoló helikoptert vezetnek Gonzalóval, és az égbolt varangynyálszínű, aztán felriadt, majd megvárta, amíg Ariel megcsinálja neki a kakaót, de valaki ütni kezdte a bejárati ajtót, Ferdinand párnával takarta a fejét, Prospero csipás szemmel sietett a bejárathoz, Antoleth állt a küszöbön.

– Caliban belefulladt a folyóba – szűrődött át Antoleth hangja a gipszkarton falon. – Eltévedtem az erdőben, feldagadt a bokám, agyoncsíptek a szúnyogok, rám ragadt két pióca, és egy békaembert láttam a fák között.

Prosperónak ideje sem volt válaszolni, megcsörrent a vezetékes telefon, a második csengést meg sem várta, már felvette, megkönnyebbülten sóhajtott, hálás köszönetet mondott, többször elnézést kért, és megígérte, hogy azonnal indul.

– Vegyél egy jó hideg zuhanyt, pihend ki magad. Csodálatos voltál tegnap, ma este forgatunk – és már rohant is le a lépcsőn, Ariel kilépett a konyhából, és pillecukros kakaóval próbálta nyugtatni Antolethet, lépések, ajtócsapódás, kiürült a ház, Ferdinand levette a párnát a fejéről.

– Miért ülsz itthon egész nap? – kérdezte Miranda. – Így még a virtuális Lara Croftot sem fogod összeszedni a pixelcsöcseivel. Menj már egyet sétálni, könyörgök.

Ferdinand nem vágott vissza semmivel, mert tudta, hogy a nővérének igaza van (még akkor is, ha Miranda azért mondja ezt, hogy nyugodtan olvas hassa a titkos iskolai szerelmeinek horoszkópját, aztán hozzábújhasson a Leo-poszterhez), ezért inkább kiment az utcára, átsétált a főtéren, ahol épp felállították az elnök új, egész alakos kartonfiguráját, kétszer magasabbat, mint az előző (páran unott közönnyel figyelték a jelenetet, de olyan is akadt, aki tapsolt), és meg sem állt a kikötőig, ahol fatörmelék sodródott az árbócok alatt, és a tenger egybeolvadt az égkék ég égkékjével. Ferdinand figyelte, ahogy a szőrös karú, sárga mellényes munkások lassan megtöltik a hajó gyomrát azzal a nádcukorral, amely valójában répából készült, és csak utána színezték a szétrágott nádtörmelék melaszával, hogy aztán a hajó újabb üres kört tegyen a tengeren, és éppen ugyanúgy térjen vissza a kikötőbe, ahogy elindult, mert a nádbogár-szigeti cukornál rosszabb nem is létezett, és mert a környező országok úgy gondolták, az elnök ezzel a barna méreggel akarja kipusztítani az emberiséget. Sirályok köröztek a halászhajók felett (a fedélzeten száradó hálóra letört uszonyok és kiszáradt pikkelyek ragadtak), a halászok sietve rejtették az ópiumot a kibelezett halak gyomrába, és csak akkor kapták fel a fejüket, mikor a parti őrség rendőrmotorosa megállt mellettük (de utána fellélegezhettek, mert csak iratokat kértek, és nem nézték át a rakományt), közben a fapadok alatt, a part mentén varangyok ugráltak, fokozatosan lepték el a köveket, és békésen csámcsogtak a pelikánok tojáshéjain.

Ferdinand mindig az anyjára gondolt, amikor békát látott, mert tudta, Ariel mennyire retteg tőlük, hiába szokta azt mondani, hogy „nem rettegek, csak nem szeretem őket”, pedig Ariel nagyon tudott szeretni, Ferdinand is mindig szeretetet kapott tőle, és ez a fojtogató anyai szerelem volt az egyetlen, amivel otthon felvértezték, mert az apja sosem ért rá, hogy megtanítsa focizni, kosárra dobni vagy pingpongozni, még ütni is Mirandától tanult, hiszen Prospero egyedül bohóckodni tudott csak igazán, de Ferdinand így is szerette az apját, amikor arról mesélt, régen milyen nehéz volt filmeket készíteni (meg amikor elmagyarázta, hogy a Bolex filmkamerák oldalán volt egy kis kar, amit fel kellett tekerni, és tíz percet lehetett forgatni, mielőtt kifogy a szalag), viszont Ferdinand akkor szerette volna legjobban az apját, ha megmutathatna neki egy filmet, amit ő csinált, és Prospero azt mondaná rá, hogy ez felkavaró és művészi. Mikor észbe kapott, már az erdőben járt (ahol az előző napok tűzcsapása fekete avart hagyott maga mögött), hárman játszottak a hamuban, annyi idősek lehettek, mint Ferdinand, két fiú egy kártyapaklit kevert, felettük Ara, a statisztakislány nézte, kinek milyen lapja van: Csillagvadász-kártyajátékkal játszottak, Ferdinand egyből felismerte a Tejútrendszerrel díszített hátlapokat, hiszen neki is volt otthon pár paklija, ahogy az iskolában mindenkinek, de ő csak a szobájában játszott vele úgy, hogy hol a szőnyeg egyik oldalán ült, hol a másikon, saját maga ellen nyert és vesztett minden körben.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2024)