Három művész, három egyéni stílussal, mégis közös értékrenddel. A városi lét kényelméből az erdő adta természetes ritmusban és időtlenségben találták meg azt, ami alkotásaikban a harmóniát eredményezi. Forgács Genovévával, Korom Viviennel és Polus Fannival Erődjáró című kiállításuk kapcsán beszélgettünk. – Somogyi-Rohonczy Zsófia interjúja.

Somogyi-Rohonczy Zsófia: Az Erdőjáró kiállításon túl milyen súllyal jelenik meg az életetekben és a munkáitokban a természet?

Forgács Genovéva: Nem tudom elkülöníteni a személyes és művészi identitásomat. Akárcsak az életem egyes részei, úgy a bennem élő dolgok is összeállnak különféle rendszerekként. A mélyebb önismereti munka és a spirituális témákkal való foglalkozás, az elengedésre való törekvés a világhoz és magamhoz való mélyebb elfogadáshoz vezetett. A klímaszorongással komolyan meg kellett küzdenem, és mai napig hatással van rám, átalakította az életmódomat és a művészeti szemléletemet. A fenntartható, zero waste életmódhoz is köthető az érdeklődésem az ökofeminista nézőpont iránt, hiszen a társadalom nemcsak a természettel kizsákmányoló, hanem hosszúi ideig volt kizsákmányoló a nőkkel szemben is. Művészetileg is arra törekszem, hogy minden lépéssel egy kicsit kevésbé vegyek el, zsákmányoljak ki a környezetemben, és több legyen, amit adok vagy visszaadok. Igyekszem egyre inkább fenntartható alkotói módszereket használni, például természetes színezőanyagokat – az ecoprint technika egy gőzöléses préselési eljárás, ami előhozza a növények valós pigmentjeit. A folyamathoz csak „kölcsönvettem” a leveleket, visszajuttatom a természetbe, és a bomlás részei lehetnek.

Polus Fanni: Számomra az alkotásban a legfontosabb a kísérletezés és a kíváncsiság, egy képnél egyfajta vizuális egyensúly megtalálása. Elég intuitívan szoktam alkotni, olyan állapotban, amit ez a fajta kíváncsiság teremt. A természetben alkotáskor azt érzem, hogy se térben, se időben nem ott vagyok, ahol a hétköznapokban. Amíg történik ez a kutatás, rendrakás, addig teljesen máshogy tudom vizsgálni saját magamat is. Tetszik ez a független állapot. Kimegyek a természetbe, és hazahozom az objekteket, vagy éppen lemásolom a struktúrákat frottázs technikával, és ezekkel dolgozom otthon tovább. Ilyenkor összetalálkozik a kint és a bent, a természet és a műterem.

Korom Vivien: Az én esetemben a természetnek és a kontemplációnak nagy jelentősége van az alkotói folyamatokban és egyéb hétköznapi helyzetekben is. A világunk felgyorsult. Ezért igyekszem rendszeresen, rituálisan kivonulni a városból, megállni, megfigyelni a környezetet és önmagamat is, a természet csendjét élvezni a harmóniára való törekvés céljából. Hiszen kontempláció nélkül, szerintem, a harmónia nem elérhető. A természet ritmusát, mintázatait megfigyelve talán átfogóbban megérthetjük saját szubjektív tapasztalatinkat és az univerzális, a világot átfogó nagy mozzanatokat egyaránt. Az alkotásaim főként a létezéssel kapcsolatos kérdésfelvetések, melyekre a természetben keresek válaszokat, metaforákat.

SRZs: Mivel tudja kiegészíteni az erdei művésztelep az akadémiai képzéseteket?

FG: Szerintem össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Az akadémiai képzés egy nagyon alázatos hagyomány része, a természetben alkotás ehhez képes egy felszabadító dolog. Akárcsak a plein air festészet időszakában, amikor a művészek el akartak szakadni az akadémista szemlélettől és saját meglátásokat tenni, saját benyomásokat átadni, a saját aktuális megélést a mű részévé tenni. A nomád művésztelepeknek, a természetben vagy a természettel való alkotásnak az egyik legszebb része, hogy nem tudom teljesen irányítani a környezetemet. Ez a kontrollvesztés jó dolog, hogyha az ember egy városi, szabályozott és strukturált világban él. Fontos megtapasztalnunk azt együtt meg külön is, hogy vannak dolgok, amiket irányítottunk, de egyébként a nagy egészben túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy mindent tudjunk irányítani.

PF: Az alkotás sosem érheti utol a természet szépségét. Vizuálisan számomra a legkielégítőbb, fogyaszthatóbb dolog: a természet aprócska részletei. Megunhatatlan és utánozhatatlan, és én ezt nagyon tisztelem. Már csak azért is, mert nem ember által létrehozott dolgok ezek, hanem teljesen automatikusan önállóan együttműködő rendszerek. Ez valahol fantasztikus, csodálatra és tiszteletre méltó. Egyfajta időtlenséget lehet megtapasztalni, annak ellenére, hogy folyton változik az egész. Azt érzem, hogy ott bőven van idő szemlélődni, eltávolodni magamtól.

SRZs: A művésztelep gondolatának megszületésétől a kész kiállításig többször is helyszínt, teret váltottatok. Ezt hogyan éltétek meg?

KV: Én nagyon jól éltem meg, és egyébként ettől függetlenül a saját művészetemben és az életem szervezésében is tudatosan törekszem erre az elvonulásra. Megtalálni egy esszenciális rendet, ami az életünk hullámzásait segít kiegyenesíteni vagy élhetővé tenni. Közös célunk és egyfajta társadalomkritika is volt ez, hiszen jelentős az elcsendesedés, elvonulás rítusának hiánya a világunkban. Elfelejtettünk megállni egy picit, magunkra reflektálni és átgondolni, hogy mit érzünk, miben vagyunk, kik vagyunk, jó helyen vagyunk, vagy sem. Caspar David Friedrich munkájáról írják, hogy valójában nem is a tájról szól, hanem az emberről, aki a végtelent nézi, és a külső végtelen a belső végtelenben rezonál, mert rákérdez arra, hogy hol vagyok én ebben az egészben. Szerintem ez az igény, hogy megálljunk, megfigyeljünk és esetleg ezt az élményt alkotásokba tovább vigyük, hiányzik a hétköznapokból. Mi ezt kaptuk meg akkor, amikor kimentünk a természetbe alkotni.

PF: Szomorú, hogy erről kell beszélnünk és kiállítást csinálni, hogy feladatot jelent eltűnnünk hetekre, pedig olyan sokat ad az ilyesfajta jelenlét és az elszakadás a kényelmünktől. Nem is olyan rég még szerves részei voltunk a természetnek, és most is annak kellene lennünk, míg a fejlődés egészen más irányba visz minket. Nagyon beteg a mai társadalom, a városi ember. Jó lenne népszerűsíteni, hogy milyen áldott helyzetben vagyunk, hiszen hiába élünk a városban, egy órán belül már a természetben sétálhatunk. Erre egyre nagyobb igény lenne, és én egyre nehezebben tudok a városi lét mentális problémáival azonosulni. A természetben is sok inger ér minket, de erre a szervezetünk sokkal inkább fel van készülve evolúciósan.

FG: Az elemek sokat változtattak az eredeti elképzeléseken és a munkákon is, így például az eső. Valójában teljes mértékben szervesültek a természeti elemek a munkákkal. Nem volt olyan kiállított munkám, amelynek ne lett volna része valamennyi levél vagy a valaha ott volt levél, a lenyomata a levélnek. Nem tudott nem része lenni a munkáimnak az erdei táj, a föld, vagy bármit is hozott a szél és az eső.

SRZs: Milyen irodalmi művek voltak rátok hatással?

FG: Mircea Eliade-nak a könyvei, Az örök visszatérés mítoszát vagy A szent és a profánt is újra és újra elolvasom, mert nagyon szépen leírja, hogy az emberek a természet köré rendezik az életeket, a környezeteket és annak a ritmusához igazítják a dolgokat.

PF: Vannak irodalmi élményeim, amelyek még nem találták meg a helyüket bennem. Molnár Sándornak az írásai, A festészet útja például ilyen. A művészeti alkotással nem függ össze, de Rónay György A tenger pántlikái verseskötetéhez mindig tudok kapcsolódni, csak mindig másként, illetve Alessandro Baricco Selyem című műve számomra nagyon varázslatos.

KV: Számomra az egyik legmeghatározóbb alkotó Weöres Sándor, ezért is kerültek a versei a kiállításunk falaira.

Somogyi-Rohonczy Zsófia