Bár Magyarország a legkevésbé sem nevezhető szigetországnak, van azért néhány szigettoposzunk, amely nemzeti narratíváink részét alkotja. Ezek közé tartozik az, hogy a magyar nép sziget a szláv népek tengerén, vagy hogy a szórványban élő magyarok nyelvi és kulturális szigetekként léteznek. A nem metaforikus szigetek azonban többször megihlették azt a Jókai Mórt, akinek idén születése 200. évfordulóját ünnepeljük. A mai napig kötelező olvasmányként szolgáló 1872-es Az arany ember című regényében kulcsszerepet játszó sziget valós modellje a mai magyar, román és szerb határ közelében lévő Ada Kelah lehetett, míg egy korai, 1845-ös novellájának címszereplője az Ausztrália közelében található Nepean-sziget. De nem pusztán a valóságvonatkozásuk az érdekes a szigeteknek, hogy például előbbi éppen a regény megjelenésének 100. évfordulóján került víz alá a Vaskapu-erőmű építése miatt, vagy hogy utóbbi valóban börtönszigetként funkcionált a novella írásának idején, hanem az, ahogyan Jókai a sziget irodalmi toposzát átformálja.
A regényben a Senki szigete, ahová a főszereplő Timár Mihály minden tavasszal visszavonul, hogy kiszakadjon tisztes polgári életéből – mind a pénzkeresést, mind pedig házasságát tekintve –, első látásra a sziget utópikus hagyományát idézi meg. Először is, a szigeten talált lányt Timár természetközelinek látja a szimbolikus rendszerekben, például a pénzügyekben, jól elboldoguló feleségével, Tíméával szemben. Ezt erősíti, hogy Timár visszatértekor a sziget virágba borul, Noémi pedig rózsavizet készít, majd később első fiának sírját is egy rózsabokor jelöli, ahogy anyja végső nyughelye is jelöletlen marad intézményes értelemben. Másodszor, Teréza és lánya nem eredeti lakói a szigetnek, hanem menekültekként kerültek oda. Míg Timár első érkezte a szigetre inkább ott ragadtságként értelmezhető, hiszen hajójukkal nem tudtak továbbmenni a nagy ellenszél miatt, addig visszatérései már mint az édenkertbe való belépések vannak leírva. Harmadszor pedig a sziget mint semelyik hatalom alá nem tartozó terület jelenik meg a regényben, és a magyar korakapitalizmussal szemben is ellenpontként viselkedik: amikor Timár másodjára tér vissza a szigetre, a diófák pusztulása felett érzett fájdalmát egyből feledteti egy állítólagos lelencgyerek, ami mégiscsak a termékenység, a gyarapodás képzetét kapcsolja a Senki szigetéhez.
Jókai azonban csavar egyet a szigetnek ezen a mindentől leválasztottan idillikus képén: nem elsősorban azzal, hogy Timár civilizátorként viselkedik a szigeten, érvényesítve a hatékonyság elvét a kontinensről származó olyan technológiák segítségével, mint például (a jelen esetben nem túl hatékony) árvízelvezető csatorna. Vagy hogy bár látszólag az évszakok változásához igazodva látogat oda (mindig tavasszal), az elbeszélés többször utal arra, hogy Timár a téli vállalati-gazdasági tevékenységek lezárultával távozik a birtokairól. Hanem Jókai inkább azzal nyitja fel a hagyományos toposzt, hogy a szigethez meglehetősen sok haláleset kötődik. Noémi és Timár első közös gyereke, ahogy Noémi anyja, illetve a kutyája is a szigeten halnak meg; áttételesen pedig Ali Csorbadzsi és Krisztyán Tódor végzete is a szigethez kötődik. Sőt, maga Timár első öngyilkossági kísérletét is ott akarja végrehajtani. Hovatovább Jókai még azzal is kimozdítja a szigetet annak egyszerű toposzlétéből, hogy azt megteszi az elbeszélés keretévé és a dramaturgia egyik csomópontjává. Bár végül felülkerekedik a halálesetek számosságán a termékenység, amikor a sziget benépesedik Timár és Noémi utódaival, lényegesebb, hogy az osztrák–magyar és a török kormánytól bérelt szigeten élő Timár meséli el az író fikciós alteregójának a történetet, ezzel pedig a regény, akár mint a palackba zárt üzenetek, épp a Senki szigete miatt élhet a talált kézirat technikájával. És szintén a sziget az, ami a cselekményszálakat összeköti: ez szolgál kapcsolóelemként a Krisztyán-család, Brazovics Atanáz és Ali Csorbadzsi előtörténete között, ennyiben pedig – bár egyik udvarhoz sem tartozik – az osztrák–magyar és a török birodalmak között is. Sőt, Jókai még ott is véghezvisz egy fordulatot a sziget klasszikus figuráján, hogy bár a kontinensnek kellene befolyásolnia azt, ami a szigeten történik, éppen a sziget rendezi át a szárazföldi viszonyokat akkor is, amikor nem a nagypolitikai-hatalmi szálról, hanem a magánéletiről van szó: Tíméa jólétét egy a szigetről érkezett levél biztosítja, amely végleg megszabadítja őt Athalie-tól.
A bevezetőmben említett másik Jókai-mű, a Nepean-sziget című novella nyitánya látszólag közelebb áll a romantikus szigetábrázoláshoz, mint a későbbi regény. A szigetet a Tejút fényénél látjuk meg, amely az egyetlen kulturálisnak mondható elem a narráció szerint: elbeszélőnk azt „európai holdfénynek” nevezi. A többi atmoszférateremtő kellék mind elzártnak és pokolinak láttatja a földdarabot, amely csak kivételes időjárási körülmények között megközelíthető, és akkor is mindössze köztes úticélként szolgál: egy-egy csónak csak azért köt ki rajta, hogy az új rabot kidobják. A narráció folyamatosan ingázik a kísértetiesség előállítása és a természet pontos leírása között. Előbbihez tartozik az a filmszerű ráközelítés az egyik főszereplő, egy ifjú hölgy arcára, amelyet a tengerről visszatükröződő holdfény világít meg, illetve az is, ahogyan az arc rándulással reagál a szigetet uraló „idegenszerű félcsendre” és az azt megszakító ijesztő hangokra. Utóbbihoz, vagyis a realista leíráshoz tartozik a sziget pontos pozicionálása a Norfolk- és a Fülöp-sziget közelében, valamint a tenger mélyén élő és a szigetet benépesítő állatfajok tárgyalása. Mindenesetre a sziget a víz fényességével szemben a sötétséget képviseli, és ezt még fokozza, hogy amikor a csónak kiköt, egy furcsa parazita, a „pokoli fúria” nevű féregfaj támadja meg az egyik hajóst, mintegy a bőre alá írva megőrjíti, miközben a rabok a sziget sűrű erdejéből kövekkel dobálják a betolakodókat. A szigeten hagyott lánynak az egyik rab, a „jó ördög” Bark William először megmutatja, milyen módokon vethet véget a szenvedésének, majd pedig szövetséget kötnek, hogy ebből a pokolból egy saját világot hoznak létre. Innentől pedig sűrűsödni kezdenek Jókainál a szigetfantáziák őslakosokra vonatkozó elemei, ami feszültségben áll azzal, hogy a Nepean-sziget börtönszigetként senkinek nem a hazájául szolgál: a lány új nevet kap, méghozzá természetközelit (Fájvirág), és egy saját wigwamot is.
A kalandregény-szüzsé ezt követően a szigetszerűséget az elbeszélésben is érvényesíti: a William által talált új jövevényről – akit természetesen egy vihar sodort a szigetre – kiderül, hogy Fájvirág, szül. Quarrelson Mária jegyese, Géza. Az elbeszélésen belül önálló novellának mutatja magát annak története, hogy a lány nagybátyja, Quarrelson bíró által felbérelt merénylőket hogyan fékezte meg a fiú, majd pedig amikor Mária el akart szökni vele, azt a bíró miként akadályozta meg azzal, hogy a Nepean-szigetre küldte. Bár onnan eddig senki nem tért vissza, William megtalálja az egyik rab által ácsolt hajót, amivel eljut a kontinensre, és sikerül vizsgálatot kicsikarnia a kormányzóságból. Jókai humorára itt két dolog is bizonyítékul szolgál. Williamnek vagy fél évébe telt elintézni, hogy a szigeten maradt Máriához és Gézához mentőcsapatot küldjenek, amely egyértelműen a bürokratikus működés kritikája. Sőt, a vizsgálatig még két hét van hátra, amikor megérkezik a szigetre maga Quarrelson bíró, hogy megbízza a hóhért a fiatalok megölésével. Ekkor jelentkezik a másik humorosnak ható fordulat: Géza és Mária elkötik a bíró hajóját, és mivel sikeresen hazatérnek, ezért a vizsgálat elmarad, vagyis Quarrelson örökre ott ragad a szigeten.
Bár itt a szigetre nincs visszatérés, hiszen William nem megy vissza Máriáért és Gézáért, hanem egy olyan mentőcsapatot küld, amelynek aztán okafogyottá válik az odaútja, annyiban bizonyosan szolgálhat ez a korai novella a későbbi regény dramaturgiai alapjaként a sziget tekintetében, hogy itt is a történetek kereszteződésében található a sziget. Géza, William és Mária történetei ott találkoznak, a balsorsukban közös pont, a bíró története pedig a szigeten ér véget. És ez még kiegészül azzal, hogy az a hajósinas fiú, aki segít nekik Quarrelson hajóján elszökni, ugyanaz, akinek a bátyját a sziget parazitája megölte. A novella zárlata Mária és Géza sziget előtti történetének elbeszélő gesztusát („Most néhány száraz szó a krónikából”) ismétli meg, amikor magát az egész elbeszélést krónikának minősíti, ezzel, akárcsak Az arany ember esetében, a sziget maga válik a történet keretévé. És szintén a sziget biztosít metaforikusan lehetőséget arra, hogy Jókai saját korán és országa helyzetén gyakoroljon kritikát például annak bürokráciája tekintetében. Ezért lényeges, hogy a főszereplők neve magyar, nem csak azért, mint azt az elbeszélő megemlíti, hogy „minthogy magyarul írunk, legyen neve: Géza”. Mind a regényben, mind pedig a novellában egy olyan szigetet látunk, amelynek nincsenek őslakosai, hanem a betelepülők maguk képviselik az elszigeteltséget, ennélfogva pedig a sziget mint egy eredeti „invázió” helye jelenik meg, amely minden későbbi betolakodóra, akárcsak egy organizmus, védekezéssel reagál – legyen szó a kontinens által képviselt civilizáció jogi vagy gazdasági ráhatásairól. Hogy ez miként formálódik át majd’ fél évszázaddal később Franz Kafka egyik legjobb elbeszélésében, az pedig majd a következő esszében derül ki.

Smid Róbert

Az esszé az MTA Bolyai János Ösztöndíja által támogatott Egy sziget lehetőségei kutatásban jött létre.

Az esszé az MTA Bolyai János Ösztöndíja által támogatott Egy sziget lehetőségei kutatásban jött létre.